Amikor végre kimondtam: elég! – Hogyan próbáltam megállítani a hívatlan rokonokat, akik minden családi ünnepet tönkretettek

– Már megint itt vannak! – suttogta anyám, miközben a konyhaajtón át lesett ki az udvarra. A hangja remegett, ahogy a poharat szorongatta a kezében. Az ablakon át láttam, ahogy Katalin néni és a férje, Laci bácsi, már a kapuban toporognak, kezükben egy doboz olcsó bonbonnal. Nem hívtuk őket. Soha nem hívtuk őket. Mégis minden alkalommal megjelentek, mintha csak joguk lenne hozzá.

Gyerekkorom óta így ment ez. Születésnapok, karácsonyok, keresztelők – mindegyikből egyfajta túlélőtábor lett, ahol mindenki igyekezett elkerülni a kínos kérdéseket és a bántó megjegyzéseket. Katalin néni mindig megtalálta a módját, hogy valakit megszégyenítsen: „No, Eszterkém, még mindig nincs rendes állásod? Hát mikor lesz már esküvő?” – kérdezte most is, alig hogy belépett az ajtón.

Én voltam Eszter. A család fekete báránya, legalábbis Katalin néni szerint. Mindenki más próbált kedves lenni velem, de az ő szavai mindig belevágtak a lelkembe. Anyám csak sóhajtott, apám pedig némán tűrte az egészet, mintha nem is lenne választása.

Aznap este különösen nehéz volt. A húgom, Dóri érettségijét ünnepeltük volna, de már az első húsz percben éreztem, hogy ez sem lesz másképp, mint a többi alkalom. Katalin néni hangosan kritizálta Dóri ruháját: „Ez most divat? Régen legalább tudták, hogyan kell felöltözni egy ünnepre!” Laci bácsi közben már a harmadik pálinkát töltötte magának, és egyre hangosabban kezdett politizálni.

A feszültség tapintható volt. A nagymama csendben sírdogált a sarokban – ő mindig érzékeny volt az ilyenekre –, míg a gyerekek próbáltak elbújni a nappaliban. Én pedig ott álltam a konyhában, és éreztem, ahogy forr bennem a düh és a szégyen.

– Miért hagyjuk ezt? – kérdeztem halkan anyámtól.
– Mert család – felelte fáradtan. – És a családot nem lehet kizárni.
– De lehet! – mondtam ki végül hangosan is. – Legalábbis meg kell próbálni.

Aznap este először döntöttem úgy, hogy nem fogom tovább tűrni. Amikor Katalin néni újra nekem szegezte a kérdést: „Na és mikor lesz már valami belőled?”, felálltam az asztaltól.

– Katalin néni, kérlek, hagyd abba! – mondtam remegő hangon. – Ez itt most Dóri napja. Ünnepeljük őt, ne bántsuk egymást!

A szoba elcsendesedett. Mindenki rám nézett – anyám döbbenten, apám büszkén, Dóri hálásan. Katalin néni arca elvörösödött.

– Hogy beszélsz te velem? – csattant fel.
– Úgy beszélek veled, ahogy te szoktál velünk – feleltem halkan. – De én most szeretném ezt befejezni.

Laci bácsi felállt mellőle.
– Na jól van, Kati, menjünk haza! – mondta ingerülten.

Azt hittem, anyám majd rám szól vagy sírva fakad, de csak csendben bólintott. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, mindenki fellélegzett.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán lehet másképp is. Hogy nem kell mindent eltűrni csak azért, mert valaki rokon. Hogy jogunk van a békéhez és az örömhöz.

Persze másnap jöttek a telefonok: Katalin néni megsértődött, Laci bácsi dühös volt. Anyám aggódott, hogy mit fog mondani a falu. De én tudtam: ha most nem húzom meg a határt, soha nem lesz vége ennek az örökös feszültségnek.

A következő ünnepre már csak azok jöttek el, akiket valóban szerettünk volna látni. Nem voltak kínos kérdések, nem voltak bántó megjegyzések. Csak nevetés és nyugalom.

Azóta is sokszor gondolok arra az estére. Vajon helyesen tettem? Vajon tényleg lehet-e határt húzni a családban? Vagy örökre magamon viselem majd ennek a döntésnek a terhét?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni csak azért, mert valaki családtag?