Amikor Mária meglátogatott a fiával – Egy délután, ami mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt csináltad, Mária! – kiáltottam, miközben a nappalim közepén álltam, a széttört porcelánvázát bámulva. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Mária csak állt ott, karba tett kézzel, és próbált úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna.

Pedig minden azzal az ártatlan telefonhívással kezdődött. Egy szerdai délután volt, amikor Mária felhívott: – Szia, Zsuzsa! Ráérsz? Átugranánk hozzád Kristóffal, úgyis régen találkoztunk. – Persze, gyertek csak! – válaszoltam gondolkodás nélkül. Mária a gimnáziumi legjobb barátnőm volt, de az utóbbi években ritkán láttuk egymást. Mindketten dolgoztunk, családot alapítottunk, és valahogy mindig közbejött valami.

A lakásomat gyorsan rendbe szedtem, sütöttem egy adag pogácsát, és elővettem a legszebb bögréimet. A fiam, Marci a szobájában tanult, de megígérte, hogy köszön majd Máriának és Kristófnak. Amikor megérkeztek, Kristóf már az ajtóban toporzékolt: – Hol van a wifi jelszó? – kérdezte türelmetlenül. Mária csak legyintett: – Hadd játszon egy kicsit, Zsuzsa! – mondta mosolyogva.

Az első fél óra még békésen telt. Pogácsát ettünk, teáztunk, nosztalgiáztunk. Kristóf azonban egyre nyugtalanabb lett. Először csak a kanapén ugrált, aztán elkezdte piszkálni Marci számítógépét. – Kristóf, kérlek, ne nyúlj hozzá! – szóltam rá óvatosan. Mária csak legyintett: – Ugyan már, hadd fedezze fel! – mondta nevetve.

Ekkor történt az első baj: Kristóf véletlenül leverte a nappali polcáról a porcelánvázát, amit még nagymamámtól örököltem. A váza darabokra tört. A szívem összeszorult. – Jaj, ne haragudj már, Zsuzsa! Majd veszek másikat! – mondta Mária könnyedén. De ezt a vázát nem lehetett pótolni.

Marci eközben bejött a szobából: – Anya, mi történt? – kérdezte aggódva. Kristóf csak vállat vont: – Nem én voltam! – vágta rá azonnal. Mária pedig azonnal mellé állt: – Biztos véletlen volt. Ne csinálj belőle ügyet!

Próbáltam lenyelni a dühömet. Leültem az asztalhoz, és próbáltam folytatni a beszélgetést. De Kristóf nem hagyta abba: most már a macskánkat kergette körbe-körbe a lakásban. A cica végül bemenekült Marci szobájába. Marci becsapta az ajtót Kristóf orra előtt.

– Ez most komoly? – kérdezte Mária sértődötten. – Az én fiamat kizárjátok egy szobából?
– Mária, kérlek… csak szeretném, ha egy kicsit figyelnél rá! – mondtam fáradtan.
– Szerinted én nem figyelek rá? – csattant fel.

A feszültség egyre nőtt. Kristóf közben megtalálta a nappali fiókjában az ollót és elkezdte vagdosni az asztalterítőt. Ekkor már nem bírtam tovább:
– Elég volt! Kérlek, vedd el tőle az ollót!
Mária felháborodva nézett rám:
– Most akkor mindenért az én fiam lesz a hibás?
– Nem erről van szó… csak…
– Tudod mit? Inkább megyünk! – vágta rá sértődötten.

Összepakoltak és kiviharzottak az ajtón. Ott maradtam a romok között: törött váza, szétvágott terítő, síró macska és egy megsértődött barátnő emléke.

Este Marci odajött hozzám:
– Anya… ugye nem lesz bajod Máriával?
– Nem tudom, kisfiam… nem tudom.

Másnap reggel már ott volt az üzenet Máriától: „Nagyon csalódtam benned. Hogy lehettél ilyen rideg Kristóffal?”

Azóta is azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl szigorú voltam? Vagy csak egyszerűen másképp gondolkodunk gyereknevelésről? Vajon lehet még ebből igazi barátság?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen délután után? Vagy vannak határok, amiket nem lehet átlépni?