„Amikor már nem lesznek, bánni fogod, amit tettél” – Egy feleség vallomása a családról és megbocsátásról

– Gábor, kérlek, legalább most hívd fel őket! – könyörögtem újra, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett az idegességtől. A férjem csak a plafont bámulta, mintha ott keresné a választ. – Nem, Zsófi. Már eldöntöttem. Nem akarom, hogy itt legyenek. Nem akarom, hogy egyáltalán tudjanak erről az egészről.

A szívem összeszorult. Az esküvőnk napja volt, és én azt hittem, ez lesz életem legboldogabb napja. Ehelyett egyre csak azt éreztem, hogy valami nagyon fontos hiányzik. Gábor szülei nem voltak ott. Nem volt ott az anyóspajtásom, aki mindig olyan kedvesen mosolygott rám, amikor még csak udvaroltunk egymásnak. Nem volt ott az apósom sem, akivel Gábor gyerekkorában minden vasárnap focizott a Városligetben.

Azóta eltelt tíz év. Most harmincöt évesek vagyunk, és Gábor még mindig nem beszél a szüleivel. Az évek során próbáltam mindent: levelet írtam nekik Gábor nevében (amit persze sosem adtam fel), próbáltam rávenni, hogy legalább karácsonykor küldjön nekik egy üzenetet. De ő csak megrázta a fejét.

– Nem érted, Zsófi – mondta egyszer egy különösen nehéz este után. – Te nem tudod, milyen volt ott felnőni. Mindenki azt hiszi, hogy a magyar családok összetartanak, de nálunk csak veszekedés volt meg kiabálás. Anyám mindig mindent jobban tudott, apám meg sosem állt ki mellettem.

– De most már felnőtt vagy – válaszoltam halkan. – Megváltozhatnának a dolgok.

– Nem akarom újra átélni azt a fájdalmat.

Aztán megszületett a kislányunk, Lili. Azt hittem, talán majd ő lesz az a kapocs, ami újra összehozza a családot. De Gábor hajthatatlan maradt. Lili sosem találkozott a nagyszüleivel. Néha elkapom magam azon, hogy irigykedve nézem azokat a családokat a játszótéren, ahol három generáció együtt nevet.

Egyik este Lili megkérdezte:

– Anya, nekem miért nincs nagymamám?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Van neked is nagymamád, csak… most messze van.

Gábor ekkor lépett be a szobába. Hallotta a kérdést. Láttam rajta, hogy megérinti, de csak összeszorította az ajkát és kiment.

Aztán jött az a bizonyos telefonhívás. Egy ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn. Felvettem.

– Jó estét kívánok, Zsófia? Itt Kovácsné Ilona beszél… Gábor édesanyja vagyok.

A hangja remegett. Éreztem benne az éveken át hordozott fájdalmat és reményt egyszerre.

– Szeretném látni az unokámat – mondta halkan.

A szívem hevesen vert. Mit mondjak? Mit tegyek? Gábor épp a fürdőben volt. Kimentem hozzá.

– Gábor… anyukád hívott.

Először csak nézett rám döbbenten, aztán dühösen legyintett.

– Ne vedd fel többet! Nem akarom hallani!

De én nem tudtam elengedni ezt az egészet. Másnap titokban találkoztam Ilonával egy kávézóban a Blaha Lujza téren. Könnyes szemmel nézett rám.

– Tudom, hogy hibáztunk – mondta. – De annyira szeretném látni Gábort… és az unokámat is.

Hazamentem, és egész este azon gondolkodtam: vajon jogom van-e beleszólni ebbe? Vajon tényleg jobb így mindenkinek?

Aznap este Lili rajzolt egy képet: három embert fogott kézen egy negyedik – „Ez vagy te, anya” – mondta –, „ez apa… és ez a nagymama.”

Gábor meglátta a rajzot. Hosszú percekig nézte némán.

– Szerinted tényleg hiányzik neki? – kérdezte végül halkan.

– Igen – válaszoltam őszintén. – És neked is.

Aznap éjjel nem aludtunk jól egyikünk sem. Hajnalban Gábor odafordult hozzám:

– Mi van akkor, ha már túl késő?

– Soha nincs túl késő – suttogtam.

Néhány héttel később Gábor végül elment velem Ilonához. Az első találkozás kínos volt és fájdalmas; mindenki sírt, senki sem tudta igazán, mit mondjon. De Lili odaszaladt Ilonához és átölelte.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Nem lettünk tökéletes család – de legalább próbálkozunk.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar család él így haragban? Hányan hiszik azt, hogy majd lesz idő megbékélni… aztán egyszer csak már nincs több idő?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri-e haragban élni azokkal, akik valaha szerettek minket?