„Amikor Gábor sikeres lett, elfelejtette, hogy létezem. Most, hogy bajban van, tőlem vár segítséget” – Egy elfeledett feleség vallomása

– Miért nem veszed fel a telefont, Zsófi? – Gábor hangja remegett a vonal túlsó végén. A hajnali fél kettő volt, és a telefonom már harmadszor rezgett az éjjeliszekrényen. Felvettem, mert tudtam: ha most nem beszélek vele, holnap is hívni fog.

– Mit akarsz tőlem, Gábor? – kérdeztem fáradtan, miközben a sötét szobában ültem, csak a holdfény világította meg a régi családi fotókat a falon.

– Szükségem van rád. Tudom, hogy hibáztam… de most minden összeomlott körülöttem. Nem tudok kihez fordulni.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt a mondatot tőle? Hányszor hittem el, hogy tényleg szüksége van rám? De most más volt. Most már nem voltam a felesége. Már csak egy emlék voltam neki – vagy talán egy utolsó mentőöv.

Tíz évvel ezelőtt Gábor még csak egy átlagos pesti srác volt, aki minden este hazajött hozzám, és együtt főztünk vacsorát a kis albérletünkben Zuglóban. Akkoriban még boldogok voltunk. Ő mindig azt mondta: „Zsófi, te vagy az én szerencsecsillagom.” És én elhittem neki. Aztán jött az új munkahelye – egy menő informatikai cég a Váci úton –, és hirtelen minden megváltozott.

Először csak apróságok: új öltönyök, drága órák, céges bulik. Aztán már nem ért rá velem vacsorázni. Egyre többször jött haza hajnalban, parfümillatban úszva, idegen rúzsfoltokkal az ingjén. Amikor rákérdeztem, csak legyintett: „Zsófi, ne legyél már ilyen féltékeny! Ez csak munka.”

Aztán egy este hazajött, és közölte: „Szerintem jobb lenne, ha külön folytatnánk.” Nem volt veszekedés, nem volt sírás – csak egy üres lakás maradt utánad, Gábor. Én pedig ott maradtam a csendben, a közös emlékekkel és egy összetört szívvel.

Azóta eltelt három év. Megtanultam újra élni nélküle. Elhelyezkedtem egy könyvesboltban a belvárosban, új barátokat szereztem, sőt még randiztam is néhányszor – bár egyik sem lett komoly. Anyám mindig azt mondta: „Zsófikám, majd jön valaki más.” De én tudtam, hogy Gábor után nehéz lesz bárkit is közel engedni magamhoz.

Most viszont itt volt újra. A hangja megtört volt, kétségbeesett – teljesen más, mint az a magabiztos férfi, aki évekkel ezelőtt elhagyott engem.

– Elvesztettem az állásomat – mondta halkan. – A cég csődbe ment. A lakást is el kell adnom… Nincs hova mennem.

Hallgattam. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor sírva vártam haza. Az üres ágyak, az elmaradt vacsorák. Vajon most tényleg én vagyok az egyetlen, akihez fordulhat?

– És mit vársz tőlem? – kérdeztem végül.

– Csak… hadd aludjak nálad pár napig. Amíg összeszedem magam. Tudom, hogy megbántottalak… de most tényleg senkim sincs.

A könnyeim kicsordultak. Nem azért, mert sajnáltam őt – hanem mert újra ugyanazt éreztem: mintha csak akkor lennék fontos neki, amikor bajban van.

Másnap reggel anyámhoz mentem tanácsért.

– Zsófikám – sóhajtott nagyot –, te mindig túl jó vagy mindenkivel. De ne feledd: aki egyszer eldobott, az másodszor is megteszi.

A barátnőim is lebeszéltek róla:

– Ne engedd vissza az életedbe! – mondta Kata. – Most kell erősnek lenned.

De én mégis vacilláltam. Vajon tényleg képes lennék nemet mondani annak az embernek, akit valaha mindennél jobban szerettem?

Este Gábor ott állt a kapum előtt egy bőrönddel és egy szatyorral. Megöregedett – vagy csak a gondok tették azzá? A szemében ott volt a régi fény… vagy csak én akartam látni?

– Köszönöm – suttogta, amikor beengedtem.

Az első napokban csendben voltunk egymás mellett. Ő egész nap állásokat keresett a laptopján, én dolgozni jártam. Néha együtt vacsoráztunk – mint régen –, de valami örökre eltört közöttünk.

Egy este aztán kibukott belőle:

– Zsófi… miért segítesz nekem? Miért vagy ilyen jó hozzám?

Nem tudtam válaszolni. Talán mert még mindig szerettem őt? Vagy csak nem akartam látni szenvedni?

Aztán egy héttel később megtalálta az új állását – vidéken. Összepakolt, és elment. Egy ölelést sem kaptam búcsúzóul.

Most itt ülök a nappalimban, és azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon tényleg segítenünk kell annak is, aki egyszer már hátat fordított nekünk? Vagy csak újra hagytam magam kihasználni?

Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemli valaki a második esélyt – vagy vannak határok, amiket soha nem szabad átlépni?