Amikor elveszik az unokáimat: Egy budapesti nagymama vallomása

– Nem akarom, hogy többé találkozz az unokákkal! – csattant fel Dóra hangja a telefonban, és a szívem egy pillanatra megállt. Az ablak előtt álltam, néztem, ahogy a tavaszi eső végigcsorog a panelek között, és próbáltam felfogni, amit hallok. – Dóra, kérlek… – suttogtam, de már csak a sípszó válaszolt.

A nevem Szabó Erzsébet, 67 éves vagyok, nyugdíjas tanítónő Budapesten. Az életem legnagyobb öröme az volt, amikor megszülettek az unokáim: Marci és Lili. Minden szerdán nálam ebédeltek, együtt sütöttünk palacsintát, és én meséltem nekik arról, milyen volt gyereknek lenni a hetvenes években. Azt hittem, ez örökké tart majd.

De minden megváltozott azon a húsvéti vasárnapon. A család nálam gyűlt össze – fiam, Gábor, a menye, Dóra, és a két kis csoda. Dóra mindig is érzékeny volt arra, hogyan nevelem a gyerekeket. Szerinte túl engedékeny vagyok, túl sok édességet adok nekik, és nem tartom be az ő szabályait. Én csak szeretni akartam őket, úgy, ahogy engem is szeretett az anyám.

Aznap Lili kiborította a kakaót a fehér terítőre. Dóra rögtön rászólt: – Lili! Hányszor mondtam már, hogy vigyázz? – De én csak leguggoltam hozzá: – Semmi baj, kicsim, majd kimossuk. Dóra szeme villámokat szórt. – Erzsébet néni, nem lehet mindig mindent elnézni nekik! Így sosem tanulják meg a felelősséget! – mondta feszült hangon.

Aztán valami eltört bennem. – Dóra, én csak segíteni akarok. Nem kellene mindent ilyen komolyan venni… – próbáltam békíteni. De ő csak felkapta Lilit és Marcit, és azt mondta: – Elég volt! Hazamegyünk! Gábor csak némán állt mellettem.

Azóta nem láttam őket. Próbáltam hívni Gábort, de mindig csak azt mondta: – Anya, most nem alkalmas… Majd beszélünk… – Aztán letette.

Hetek teltek el. A lakásom egyre üresebbnek tűnt. Minden játék, minden rajz, amit a gyerekek hagytak itt, mintha gúnyolódott volna velem: „Hol vannak most azok a kis kezek? Hol van a nevetés?” Egy este már nem bírtam tovább. Felhívtam Dórát.

– Dóra… Kérlek… Nem akarom elveszíteni az unokáimat. Mondd meg, mit tehetek! – könyörögtem.

– Erzsébet néni, maga mindig mindent jobban tud. Nem tiszteli az én szabályaimat. Nem akarom, hogy rossz példát mutasson nekik! – válaszolta ridegen.

– De hát én csak szeretem őket… – sírtam bele a telefonba.

– Néha a szeretet nem elég – mondta halkan, majd letette.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni próbált vigasztalni: – Ne add fel, Erzsi! A vér nem válik vízzé! Majd megenyhülnek!

De minden nap egyre nehezebb lett. Az utcán is kerültem a játszóteret; féltem meglátni egy-egy kislányt fonott copfban vagy egy kisfiút focilabdával. Az unokáim nélkül mintha elvesztettem volna önmagam is.

Egy este Gábor végre eljött hozzám. Fáradt volt és megtört.

– Anya… Dóra nagyon nehezen viseli mostanában a dolgokat. Sokat dolgozik, fáradt… És azt hiszi, te nem tiszteled őt anyaként.

– De hát én mindent értük teszek! Csak azt akarom, hogy boldogok legyenek!

– Tudom… De talán néha túl sokat akarsz segíteni. Néha hagyni kellene őket is hibázni…

– És én? Nekem ki segít? Nekem ki adja vissza azt a két kis életet?

Gábor csak lehajtotta a fejét.

Azóta is minden nap várom a telefont. Minden nap reménykedem, hogy egyszer majd újra becsöngetnek hozzám Marciék: „Mama! Jöttünk palacsintázni!” De egyelőre csak a csend válaszol.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak túl nagyok lettek az elvárások egymással szemben? Lehet-e még hidat építeni két generáció között?

„Vajon hány nagyszülő ül most ugyanígy magányosan egy üres lakásban? Mit lehet tenni akkor, ha a szeretet már nem elég? Várom a ti történeteiteket is…”