Amikor először mondtam nemet anyámnak: Egy budapesti lány útja a szabadság és bűntudat között

– Anna, kérlek, csak most az egyszer! – hallottam anyám hangját a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem a budapesti albérletemben. A hangja remegett, mintha minden múltbeli kérését ebbe az egybe sűrítette volna. Azt akarta, menjek haza hétvégére, segítsek a disznóvágásnál. De én már hetek óta készültem egy fontos vizsgára, és végre úgy éreztem, valami csak az enyém lehet ebben az életben.

– Nem megyek haza, anya – mondtam ki halkan, de határozottan. A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy anyám kifújja a levegőt.

– Anna, te mindig is olyan jó kislány voltál… – kezdte újra, de én már tudtam, hogy most nem engedhetek. – Most tényleg nem tudsz segíteni? Apád is számít rád.

A szívem összeszorult. Apám szótlan ember volt, de ha egyszer rám nézett azokkal a fáradt, szürke szemeivel, mindig éreztem a kimondatlan elvárást: ne okozz csalódást. Anyám hangja egyre halkabb lett.

– Sajnálom, anya. Most tényleg nem – mondtam újra, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, bontottam a vonalat.

A csend szinte fojtogató volt a kis lakásban. Az ablakon túl Budapest zajos volt és idegen; a villamos csilingelése sem tudta elnyomni azt a bűntudatot, ami rám nehezedett. A falusi házunk képe jelent meg előttem: anyám piros kendőben, apám gumicsizmában, öcsém, Gergő, aki mindig rám nézett segítségért. És én most itt vagyok, egyedül, egy városban, ahol senki sem ismer igazán.

Aznap este nem tudtam tanulni. Csak ültem az ágy szélén és bámultam a telefonomat. Anyám nem hívott vissza. Nem írt üzenetet sem. Azt hittem, megkönnyebbülök majd attól, hogy végre kiálltam magamért – de csak ürességet éreztem.

Másnap reggel a kollégiumban Zsófi, a szobatársam rám nézett.

– Mi történt veled? Olyan sápadt vagy.

– Semmi – ráztam meg a fejem –, csak… tegnap összevesztem anyámmal.

Zsófi bólintott. Ő is vidékről jött fel tanulni; tudta jól, milyen az, amikor két világ között reked az ember.

– Nálunk is mindig azt várják el, hogy minden hétvégén hazamenjek – mondta halkan. – De hát… mikor lesz végre saját életem?

A szavai visszhangoztak bennem egész nap. Vajon tényleg önzőség volt nemet mondani? Vagy csak végre próbáltam felnőni?

A hétvégén nem mentem haza. Anyám nem hívott. Vasárnap este viszont Gergő keresett telefonon.

– Anna? Miért nem jöttél? Anya egész nap sírt…

A hangja vádló volt és gyerekes egyszerre. Próbáltam magyarázkodni: vizsgaidőszak van, sok a dolgom… De ő csak annyit mondott:

– Mindig azt mondtad, hogy a család az első.

Letettem a telefont és zokogni kezdtem. A bűntudat szinte fizikai fájdalommá nőtt bennem. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Vagy csak más akarok lenni?

A vizsgán átmentem – jó jegyet kaptam –, de nem tudtam örülni neki. A családommal való kapcsolat megváltozott: anyám távolságtartó lett, apám még kevesebbet szólt hozzám telefonban. Gergő is ritkábban keresett.

A karácsonyi hazautazás előtt napokig gyötrődtem: vajon mit mondjak majd nekik? Hogyan nézzek anyám szemébe? Amikor beléptem a házba, anyám csak ennyit mondott:

– Megjöttél.

Nem ölelt meg úgy, mint régen. Csak nézett rám hosszasan.

Este vacsoránál apám megszólalt:

– Felnőttél, Anna. De ne feledd: mi mindig itt leszünk neked.

Anyám ekkor könnyes szemmel rám nézett:

– Csak azt szeretném tudni… hogy még fontosak vagyunk-e neked?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán, és azon gondolkodtam: lehet-e egyszerre önmagam és jó lánya a családomnak? Vajon mindenki más is így érzi magát néha?

Ti mit gondoltok? Lehet-e úgy önálló életet élni, hogy közben ne veszítsük el azokat, akiket szeretünk? Várom a gondolataitokat…