„Amikor elhagytam a lányomat a jobb élet reményében – most már nem tud megbocsátani nekem”
– Anya, miért nem voltál ott, amikor igazán szükségem lett volna rád? – Emese hangja remegett, ahogy rám nézett. A konyhaasztalnál ültünk, a régi lakásban, ahol minden tárgy emlékeztetett arra az időre, amikor még együtt voltunk. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a beszélgetés, de sosem voltam rá felkészülve.
Tizenkét évvel ezelőtt történt minden. Akkoriban egy kisvárosban éltünk, Békéscsabán. A férjem, Laci már rég elhagyott minket egy másik nőért, én pedig egyedül próbáltam eltartani Emesét. Az iskolában minden hónapban újabb befizetnivaló jött, a rezsi nőtt, a fizetésem viszont egyre kevesebbet ért. Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel a maradék krumplifőzeléket, Emese rám nézett nagy barna szemeivel és azt kérdezte: – Anya, lesz idén karácsonyfánk?
Akkor döntöttem el: bármit megteszek érte. Egy barátnőm, Ági már kint dolgozott Németországban egy idős házaspárnál. Ő mondta, hogy szükségük lenne még egy gondozóra. Azt mondta: – Kati, ez az egyetlen esélyed! – Éjszakákon át nem aludtam. Hogy hagyhatnám itt a lányomat? De aztán eszembe jutottak az üres hűtők és a hideg lakás.
Egyik reggel leültem Emesével. – Kicsim, anya elutazik dolgozni egy időre. Nagymamával maradsz majd. De minden hónapban küldök pénzt, és telefonon is beszélünk! – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott.
Emese csak bólintott. Akkor még nem értette igazán.
Az első hónapok Németországban pokoliak voltak. Nem beszéltem jól a nyelvet, az idős házaspár folyton veszekedett velem. Minden este sírva hívtam fel anyámat: – Hogy van Emese? Eszik rendesen? Tanul? – Anyám mindig nyugtatott: – Jól van, Kati, ne aggódj! De én éreztem a távolságot.
Karácsonykor videóhíváson keresztül néztem végig, ahogy Emese kibontja az ajándékokat. A képernyőn keresztül próbáltam átölelni őt, de csak a hideg monitort érintettem meg.
Az évek teltek. Emese kamasz lett, bezárkózott. Egyre ritkábban vette fel a telefont. Amikor hazajöttem évente egyszer-kétszer, már nem rohant hozzám örömmel. Inkább a szobájába vonult és zenét hallgatott.
A nagymama közben megbetegedett. Egyik nap hívott: – Kati, baj van…
Hazautaztam. Emese akkor már tizenhat éves volt. Idegenként nézett rám. Próbáltam beszélgetni vele:
– Mesélj az iskoláról! Van barátod?
– Minek? Úgysem érdekel téged igazán… – vágta oda.
Aznap este sírva ültem az ágy szélén. Vajon tényleg rossz anya vagyok? Hiszen mindent érte tettem!
Aztán jött az érettségi. Emese nem hívott meg az ünnepségre. A Facebookon láttam csak képeket róla és a barátairól. Megtörten ültem a monitor előtt.
Most itt ülünk egymással szemben a konyhában. Emese már huszonhárom éves. Dolgozik egy könyvesboltban Pesten, ritkán jár haza. Ma azért jött le vidékre, mert meghalt a nagymama.
– Anya… – szólal meg újra halkan –, tudod, mennyire fájt nekem akkoriban? Mindenki másnak ott volt az anyukája az anyák napi ünnepségen… Nekem csak egy üres székem volt.
Nem tudok mit mondani. Csak sírok csendben.
– Sajnálom… – suttogom végül –, azt hittem, így lesz neked jobb…
– Nekem csak te kellettél volna – feleli.
Hosszú csend ül közénk. Talán sosem fog megbocsátani nekem igazán.
Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg lehet választani kenyér és szeretet között? Vagy mindig valaki sérül ebben a harcban? Ti mit gondoltok erről?