„Amikor az unokámra írtam a házamat, a lányom megszakította velem a kapcsolatot – Négy hónapja tart a csend”

– Anya, ezt nem teheted meg velem! – kiabálta Éva, miközben a konyhaasztalnál állt, és a keze remegett az idegességtől. A kávé, amit épp most töltöttem neki, már rég kihűlt. Az ablakon túl szürke novemberi délután borult a kertre, de bent sokkal hidegebb lett hirtelen.

– Éva, kérlek, hallgass végig… – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elcsuklott. Már hetek óta gyűlt bennem a feszültség, tudtam, hogy ez a beszélgetés elkerülhetetlen lesz.

– Nem! – vágott közbe. – Hogy adhattad oda a házat Marcinak? Az én fiamnak? És nekem? Nekünk? Semmit? – A szeme könnyes volt, de harag is villant benne.

Ott ültem 78 évesen, egyedül a saját nappalimban, és azt éreztem, mintha mindenki elfordult volna tőlem. A férjem, Lajos már tíz éve nincs velünk. Két gyerekem van: Péter, az idősebb fiam, aki Budapesten él és ritkán látogat haza, és Éva, aki mindig közelebb állt hozzám. Legalábbis azt hittem.

Az utóbbi években azonban minden megváltozott. Éva egyre többet panaszkodott: hogy nincs pénze, hogy mennyit dolgozik, hogy Marci – az unokám – mennyire elveszettnek érzi magát ebben a világban. Mindig azt mondta: „Anya, neked könnyű volt, nekünk már semmi sem biztos.”

De én ismerem Marcit. Látom benne azt a jóságot és érzékenységet, amit Lajosban szerettem. Ő volt az egyetlen, aki rendszeresen meglátogatott, segített a kertben, elhozta a gyógyszereimet. Nem várt érte semmit. Csak leült mellém egy teára, és meghallgatott.

Tavaly karácsonykor döntöttem el: ha egyszer elmegyek, nem akarom, hogy a ház miatt veszekedjenek a gyerekeim. Ezért még életben átruháztam Marcira az ingatlant. Nem titokban tettem – elmondtam Évának is. De ő ezt árulásnak élte meg.

Azóta négy hónap telt el. Négy hónap csend. Nem hív fel. Nem jön át. Még az unokámat is ritkábban látom. A faluban mindenki tudja már: „A Katalin néni a fiatalra írta a házat.” Van, aki szerint jól tettem – mások szerint ostobaság volt.

Péter csak annyit mondott telefonon: „Anya, te tudod. Nekem nem számít.” De Éva… ő mindig is érzékenyebb volt. Gyerekkorában is féltékeny volt Péterre. Most pedig úgy érzem, mintha végleg elveszítettem volna.

Egyik este Marci átjött hozzám.

– Mama, ne haragudj anyára – mondta csendesen. – Csak… nehéz neki mostanában minden.

– Tudom, fiam – simogattam meg a kezét. – De én csak jót akartam.

– Szerintem majd megbékél – próbált vigasztalni.

De nem vagyok biztos benne. Minden nap várom, hogy csörögjön a telefon. Hogy Éva hangját halljam: „Anya, beszéljünk.” De csak a csend válaszol.

A faluban is egyre nehezebb lett minden. A boltban Marika néni félrehívott:

– Katalin, jól vagy? Hallottam Éváról…

– Megleszek – feleltem röviden. De belül összetörtem.

Az éjszakák hosszúak lettek. Néha felkelek, leülök az ablakhoz és nézem az üres utcát. Vajon tényleg hibáztam? Tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért?

A múlt héten kaptam egy levelet Évától. Nem hívott fel – csak egy sort írt: „Nem értem meg, amit tettél.” Ennyi volt az egész. Mégis órákig sírtam utána.

A családunk mindig is bonyolult volt. Lajos halála óta mindenki magába zárkózott. Péter elmenekült Budapestre; Éva itt maradt ugyan a faluban, de sosem tudtunk igazán beszélgetni az érzéseinkről. Most pedig úgy érzem: mindent elveszítettem.

Marci próbál segíteni – de ő még fiatal. Nem értheti ezt a fájdalmat.

Azt mondják: „Az idő mindent begyógyít.” De mi van akkor, ha már nincs időm várni?

Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tennétek a helyemben?