Amikor az új család széthullik: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott
– Anyu, miért nem szeretsz engem annyira, mint Annát? – Tamás hangja remegett, ahogy a szobája ajtajában állt. A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt a kérdést az elmúlt hónapokban? Hányszor próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem igaz, hogy mindkettőjüket ugyanúgy szeretem? De a valóság az volt, hogy Tamás és Anna sosem tudtak testvérként tekinteni egymásra.
Tamás a saját fiam volt, Anna pedig Márk előző házasságából született. Amikor összeköltöztünk, azt hittem, csak idő kell majd, és minden kisimul. De a veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Anna szerint Tamás mindent megkapott, amit csak akart, Tamás pedig úgy érezte, Anna mindig beárulja őt Márknál. A feszültség tapintható volt a lakásban – mintha állandóan vihar előtti csendben éltünk volna.
Egyik este Márk leült mellém a konyhában. – Ez így nem mehet tovább – mondta halkan. – Anna sír minden este. Tamás is boldogtalan. Valamit tennünk kell.
– És mit javasolsz? – kérdeztem fáradtan.
– Talán jó lenne, ha Tamás egy időre vidékre menne anyádékhoz. Ott nyugodtabb lenne mindenki.
A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Elküldeni a saját fiamat? Csak mert nem tudnak kijönni egymással? De Márk érvei logikusnak tűntek: vidéken Tamásnak több tér jutna, kevesebb konfliktus Annával, és talán mindenkinek jót tenne egy kis szünet.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, miközben Tamás gyerekkori nevetése visszhangzott a fejemben. Másnap reggel leültem vele beszélgetni.
– Tamás, mit szólnál hozzá, ha egy időre nagyiékhoz költöznél? Ott van kert, állatok… Sokat lehetnél a szabadban.
Tamás rám meredt. – El akarsz küldeni?
– Nem erről van szó… Csak szeretném, ha boldog lennél.
– Akkor miért nem Annát küldöd el?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat.
A következő napokban Tamás egyre csendesebb lett. Anna viszont felszabadultabbnak tűnt – mintha végre levegőhöz jutott volna. Márk is megkönnyebbültnek látszott. Én viszont minden este sírtam a fürdőszobában.
Az utolsó reggelen Tamás bőrönddel állt az ajtóban. Anyámék már várták a kocsiban. Megöleltem őt, de éreztem, hogy megkeményedett. Nem sírt, csak annyit mondott: – Majd hívj néha.
A következő hetekben próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Anna és Márk újra nevettek vacsoránál. De én minden este Tamást hívtam telefonon. Hallottam a hangján, hogy magányos. Vidéken nincs internet, nincsenek barátok – csak a nagyszülők és a csend.
Egy hónap múlva Tamás azt mondta: – Anya, mikor jöhetek haza?
Nem tudtam mit mondani neki. Márk szerint még korai lenne visszahozni őt – Anna most kezdett igazán jól lenni.
Egy este Tamás eltűnt otthonról. Anyám kétségbeesve hívott fel: – Nem találjuk sehol! Az erdőbe ment biciklivel!
A szívem majd kiugrott a helyéről. Azonnal autóba ültem és lementem vidékre. Mire odaértem, már megtalálták – egy régi vadászlesben ült és sírt.
– Nem akarok itt maradni! – zokogta nekem. – Miért nem lehetek otthon?
Hazavittem Budapestre. Márk arca elkomorult, amikor meglátta Tamást az ajtóban.
– Megbeszéltük… – kezdte volna.
– Elég volt! – vágtam közbe remegő hangon. – Ez az én fiam! Nem fogom még egyszer elküldeni!
Aznap este veszekedtünk először igazán komolyan Márkkal. Anna bezárkózott a szobájába. A családunk darabokra hullott.
Most itt ülök Tamással a kanapén, és nézem őt, ahogy csendben rajzolgat. Anna már nem beszél velem, Márk pedig egyre távolabb kerül tőlem.
Vajon tényleg ezt kellett volna tennem? Vajon lehet-e valaha igazi család egy mozaikcsaládból? Vagy mindig lesz valaki, aki kívülállónak érzi magát?
Ti mit tettetek volna a helyemben?