Amikor az új család széthullik: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a porcelán bögre hangosan koppant a konyhapulton. Bence, a fiam, dacosan nézett rám, Dorka pedig már megint sírt. Mark, a párom, csak némán állt az ajtóban, összeszorított szájjal. Aznap este úgy éreztem, mintha minden pillanatban széthullana az életünk.

Bence tizennégy éves volt, amikor Markkal összeköltöztünk. Dorka, Mark lánya, tizenhárom. Mindketten elvesztették a biztonságot jelentő régi életüket, és most kénytelenek voltak osztozni egy szobán, egy fürdőszobán, sőt, rajtam is. Az első hetekben még reménykedtem: majd összeszoknak, majd megszeretik egymást. De minden nap újabb veszekedésekkel telt. Egyik este Bence becsapta maga mögött az ajtót, és csak annyit mondott: „Utálom ezt az egészet!”

Mark próbált higgadt maradni. – Beszéljünk erről – mondta mindig. De Dorka nem akart beszélni. Ő inkább sírt vagy elbújt a szobájában. Bence pedig egyre dühösebb lett. Egyik este hallottam, ahogy a szobájukban kiabálnak egymással:

– Miért kell mindig mindent elrontanod? – vágta Bence Dorka fejéhez.
– Te vagy az, aki soha nem hagy békén! – sírt vissza Dorka.

Azt hittem, majd idővel jobb lesz. De csak rosszabb lett. Az iskolában is panaszkodtak ránk: Bence magába zárkózott, Dorka pedig egyre többször maradt ki tanítás után. Egyik este Mark leült mellém a kanapéra.

– Ez így nem mehet tovább – mondta halkan. – Valamit tennünk kell.

Sokáig hallgattunk. Aztán Mark kimondta azt, amitől mindig is féltem:

– Mi lenne, ha Bence egy időre elmenne anyukádékhoz? Ott nyugalom van, vidéken, talán jót tenne neki.

Először felháborodtam. Hogy gondolhat ilyet? De ahogy néztem Bencét – a szemében a haragot és a fájdalmat –, rájöttem: talán tényleg ez az egyetlen út.

Másnap reggel leültettem Bencét.
– Szeretném, ha elmennél egy időre nagymamáékhoz – mondtam remegő hangon.
– Szóval most engem küldesz el? – kérdezte halkan.
– Nem erről van szó… csak szeretném, ha egy kicsit megnyugodnál.
– Inkább azt szeretnéd, ha nem lennék itt! – kiabálta, majd kiviharzott a lakásból.

Aznap este órákig sírtam. Mark próbált vigasztalni, de én csak azt éreztem: elárultam a fiamat.

Bence végül elment vidékre. Anyámék örömmel fogadták, de én minden este üresnek éreztem a lakást nélküle. Dorka látszólag megkönnyebbült – többet mosolygott, kevesebbet sírt. Mark is nyugodtabb lett. De én… én minden nap csak vártam Bence hívását.

Hetek teltek el. Bence ritkán keresett. Amikor beszéltünk, röviden válaszolt:
– Jól vagyok.
– Hiányzol – mondtam neki mindig.
– Nekem is hiányzol – felelte halkan.

Egyik este Dorka odajött hozzám.
– Anya… szerinted Bence visszajön még?
– Persze, hogy visszajön – próbáltam mosolyogni.
De belül rettegtem: mi van, ha már soha nem lesz olyan köztünk minden, mint régen?

Aztán jött a telefonhívás anyámtól:
– Bence nagyon magányos itt. Nem beszél senkivel, csak ül a szobájában és rajzol.

Aznap este Markkal összevesztünk.
– Ez az egész a te ötleted volt! – vágtam hozzá dühösen.
– Te is beleegyeztél! – kiabált vissza Mark.
– Mert nem láttam más kiutat! De most elveszítem a fiamat!

Dorka mindent hallott. Másnap reggel csendben ült az asztalnál.
– Anya… lehet, hogy jobb lenne, ha én mennék el inkább egy időre.
– Nem kell menned sehova – mondtam neki gyorsan.
De láttam rajta: ő is szenvedett ettől az egésztől.

Végül úgy döntöttem: hazahozom Bencét. Felhívtam anyámat:
– Kérlek, küldd haza Bencét. Nem bírom tovább nélküle.

Amikor Bence hazaért, először nem szólt hozzám semmit. Csak bement a szobájába és becsukta az ajtót. Este odamentem hozzá:
– Sajnálom…
Sokáig hallgatott.
– Azt hittem, már nem kellek neked – mondta végül.
– Mindennél jobban kellesz – öleltem át sírva.

Azóta próbáljuk újraépíteni azt, ami széthullott. Dorka és Bence között még mindig vannak viták, de már tudják: nem lehet csak úgy elküldeni egymást. Markkal is sokat beszélgetünk arról, hogyan lehetne mindkét gyereknek jobb.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ezt kellett volna tennünk? Vagy csak gyávák voltunk szembenézni a problémákkal? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e igazán boldog mozaikcsaládot építeni?