Amikor az otthon már nem menedék: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott
„Ne sírjatok, kérlek, csak csendben maradjatok!” – suttogtam a gyerekeimnek, miközben a sötét lépcsőházban botorkáltunk lefelé. A kicsi, Zsófi, a karomban remegett, Bence pedig a kabátomba kapaszkodott. A házban még visszhangzott Laci ordítása, ahogy az ajtót becsapta mögöttünk. Aznap este már nem volt otthonunk.
Az eső úgy verte az aszfaltot, mintha az ég is velünk sírna. A telefonomat szorongattam, ujjaim remegtek, ahogy hívni próbáltam valakit – bárkit –, aki segíthetne. Az első gondolatom Éva volt, a legjobb barátnőm gimiből. Mindig azt mondta: „Bármi történik, rám számíthatsz.”
– Éva, kérlek, engedj be minket! – könyörögtem a kaputelefonba.
A vonal másik végén csend. Majd egy férfihang: – Ki az? Mit akartok ilyenkor?
– Péter, én vagyok, Anna! Évával szeretnék beszélni…
– Éva alszik. Menjetek haza! – vágta rá Péter, és megszakította a hívást.
Ott álltam két gyerekkel a karomban, hajnalban, egy budapesti panelház előtt. A szívem összeszorult. Haza? Oda már nem mehettünk vissza. Laci dühkitörései egyre gyakoribbak lettek az utóbbi hónapokban. Először csak kiabált, aztán jöttek a pofonok. Mindig bocsánatot kért utána, de sosem változott semmi.
Azt hittem, ha elég erős vagyok, meg tudom védeni a gyerekeimet. De amikor Bence tegnap este sírva bújt mögém, mert Laci felemelte a kezét rá is… akkor döntöttem el: elmegyünk. Most viszont ott álltam egy idegen éjszakában, és senki sem nyitott ajtót.
A villamosmegállóhoz mentünk. Zsófi már aludt a vállamon. Bence csendben nézett rám nagy barna szemeivel.
– Anya, most mi lesz?
– Megoldjuk, kicsim – hazudtam neki halkan.
A telefonom újra csörgött. Anyám volt az. Egy pillanatra fellélegeztem.
– Anna, hol vagy? Laci hívott, hogy elmentél! Mit művelsz te? – szólt bele anyám idegesen.
– Anya… nem tudok visszamenni. Félek tőle…
– Ne beszélj butaságokat! Apád is néha kiabált velem, de sosem hagytam ott! Gondolj a gyerekekre! – vágta rá anyám.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Még ő sem ért meg…
A hajnal első fényeinél egy éjjel-nappali pékségbe húzódtunk be. A pultos lány, Dóri, együttérzően nézett ránk.
– Minden rendben? – kérdezte halkan.
Csak megráztam a fejem. Dóri adott két kakaós csigát a gyerekeknek ingyen. Akkor először éreztem azt az éjszaka során, hogy valaki törődik velünk.
A pékség sarkában ülve gondolkodtam: hogyan jutottam idáig? Miért nem vettem észre hamarabb a jeleket? Miért hittem el újra és újra Lacinak, hogy megváltozik? És miért fordulnak el tőlem azok is, akiket szeretek?
A következő napokban egy anyaotthonban kaptunk helyet. Ott találkoztam más nőkkel is: Marika három gyerekkel menekült el Hajdúszoboszlóról; Kati férje rendőr volt, mégis bántotta őt minden este. Mind ugyanazt mondták: „Senki sem hiszi el nekünk.”
Az otthonban lassan újra megtanultam bízni – legalábbis magamban. A gyerekeim miatt muszáj volt talpra állnom. De minden este eszembe jutott Éva és anyám arca: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl kényelmetlen másoknak szembenézni az igazsággal?
Egy hónap múlva Éva felhívott.
– Anna… sajnálom. Péter nem engedett be akkor este. Én nem is tudtam róla…
– Már mindegy – mondtam neki fáradtan. – De emlékezz erre legközelebb, ha valaki segítséget kér tőled.
Most már tudom: néha azok fordulnak el tőlünk leginkább, akiktől a legtöbbet várjuk. De talán egyszer majd lesz bátorságunk egymás szemébe nézni és kimondani: „Szükségem van rád.”
Ti mit tennétek a helyemben? El lehet-e valaha felejteni azt az éjszakát? Vajon tényleg mi vagyunk a hibásak azért, mert segítséget kérünk?