Amikor az otthon idegenné válik: Egy anya vallomása a saját házában

– Katalin néni, nem lehetne, hogy a nappaliban ne legyenek mindig ilyen hangosak a tévében a hírek? – kérdezte halkan Dóri, a menyem, miközben a konyhapultnál állt és a reggeli kávéját kavargatta.

A szívem összeszorult. Ez az én házam. Az én nappalim. Az én tévém. Mégis, ahogy Dóri rám nézett, mintha én lennék az idegen, aki zavarja a rendet. Azt mondtam: – Persze, elnézést, nem akartam zavarni senkit. – De belül ordítottam.

Amióta Gáborék hozzánk költöztek, minden megváltozott. A ház, amit harminc évig építgettem, ahol minden tárgynak története volt, most tele van idegen játékokkal, babakocsival, Dóri színes bögréivel és Gábor új szokásaival. A régi rend felborult. A konyhában már nem találom a kedvenc bögrémet, mert Dóri szerint „praktikusabb” így elpakolni. Az ebédlőasztalon mindig ott maradnak a gyerekek rajzai, és ha szóvá teszem, Gábor csak annyit mond: – Anya, ne légy már ilyen szőrszálhasogató.

Egyik este, amikor mindenki lefeküdt, csendben ültem a sötét nappaliban. Hallottam, ahogy az unokáim szuszognak a régi vendégszobában – most már az ő szobájuk. Hallottam Dóri halk lépteit a folyosón. És hallottam magamban azt a hangot, ami azt kérdezte: „Hol vagyok én ebben az egészben?”

Gábor mindig is jó fiú volt. Amikor elvesztette az állását tavaly ősszel, és Dóri gyesen volt a kicsivel, természetes volt számomra, hogy felajánlom: költözzenek hozzám. „Ez csak átmeneti lesz, anya” – mondta akkor Gábor. „Amíg nem találok új munkát.” De azóta eltelt nyolc hónap. Gábor most futárként dolgozik, Dóri pedig otthonról próbál dolgozni két kisgyerek mellett. És én? Én vagyok az, aki mindig alkalmazkodik.

A legrosszabb az ünnepek voltak. Karácsonykor Dóri mindent átrendezett: új díszek kerültek a fára, más lett a menü is. „A gyerekek nem szeretik a halászlét” – mondta nevetve. Én pedig ott álltam a konyhában, kezemben a fakanállal, és úgy éreztem magam, mint egy vendég egy idegen házban.

Egyik délután Gábor bejött hozzám a kertbe.
– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte.
– Persze – válaszoltam halkan.
– Dóri úgy érzi, hogy nem igazán fogadod el őt… Megpróbálja jól csinálni a dolgokat. Tudom, hogy neked is nehéz.
– Gábor – mondtam remegő hangon –, én csak szeretném érezni, hogy még mindig ez az én otthonom is. Hogy számítok valamit.
Gábor sóhajtott.
– Tudom… Csak most mindenkinek nehéz. Próbáljunk meg türelmesek lenni egymással.

De meddig kell türelmesnek lennem? Meddig kell elnyomnom magamban azt az érzést, hogy elvesztettem valamit? Hogy minden nap egyre kevesebb helyem van ebben a házban?

A barátnőim azt mondják: „Katalin, örülj neki, hogy együtt van a család!” De ők nem látják azt a mindennapi harcot, amikor reggelente már nem találom meg a helyem az asztalnál sem. Amikor Dóri úgy néz rám, mintha minden mozdulatom kritika lenne feléjük. Amikor Gábor fáradtan csak annyit mond: „Anya, kérlek…”

Egy este elhatároztam: beszélek Dórival négyszemközt.
– Dóri – kezdtem –, tudom, hogy nehéz most mindenkinek. De néha úgy érzem magam itt, mint egy vendég.
Dóri meglepődött.
– Nem akartuk ezt éreztetni veled… Csak próbálunk túlélni mi is.
– Értem – mondtam –, de nekem is szükségem van arra, hogy érezzem: még mindig ez az én otthonom is.
Dóri bólintott.
– Megpróbálok jobban odafigyelni rád.

Azóta talán egy kicsit jobb lett. Néha együtt főzünk vacsorát. Néha együtt nézzük meg a híradót – halkabban ugyan –, de legalább együtt vagyunk. De még mindig ott van bennem az üresség érzése. Vajon mikor lesz újra az enyém ez az otthon? Vagy már soha?

Sokszor gondolkodom azon: vajon más anyák is így érzik magukat? Hányan vannak még azok közöttünk, akik csendben tűrik, hogy az életük darabjait szépen lassan elfoglalják mások? Vajon meddig lehet alkalmazkodni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?

Talán egyszer majd újra megtalálom a helyemet ebben a házban – vagy máshol. Addig is csak remélni tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet csendben maradni? Vajon tényleg önzés kimondani azt, ami fáj?”