Amikor az osztályterem csatatérré válik: Az én történetem a hallgatásról, harcról és családról
– Gergő, ne hisztizz már, ülj le! – harsogott Szabó tanár úr hangja, miközben a fejem egyre jobban zúgott, és a pad alatt remegni kezdett a lábam. Próbáltam szólni, hogy valami nincs rendben, de a torkomban gombóc nőtt. Az osztálytársaim közül néhányan kuncogtak, mások csak bámultak rám, mintha valami különös állat lennék. Mindenki látta, hogy baj van – kivéve azt, akinek segítenie kellett volna.
A következő pillanatban minden elsötétült. Arra eszméltem, hogy a hideg padlón fekszem, körülöttem suttogás, valaki vizet locsol az arcomra. A tanár úr idegesen toporgott mellettem.
– Fel tudsz kelni? – kérdezte halkan, de a hangjában semmi együttérzés nem volt.
– Nem tudom… – suttogtam vissza.
Aznap délután apám, László jött értem. Amint meglátott, az arca elsápadt.
– Mi történt veled? – kérdezte aggódva.
– Elájultam… – mondtam halkan.
Otthon anyám is aggódva nézett rám. Próbáltam elmondani nekik mindent: hogy már napok óta rosszul érzem magam az iskolában, hogy Szabó tanár úr mindig csak kiabál velem, ha segítséget kérek, és hogy az osztálytársaim is egyre többször gúnyolnak ki.
Apám arca megkeményedett.
– Ezt nem hagyhatjuk annyiban – mondta határozottan.
Másnap reggel apám bement az iskolába. A folyosón találkozott Szabó tanár úrral.
– Jó napot kívánok! Szeretnék beszélni önnel Gergő tegnapi rosszullétéről – kezdte apám.
A tanár úr vállat vont.
– Gergő túl érzékeny. Az iskolában mindenkinek alkalmazkodnia kell. Nem lehet mindenkit külön pátyolgatni.
Apám arca elvörösödött.
– Az én fiam nem hisztis! Segítséget kért magától!
A tanár csak legyintett.
– Nézze, uram, ha minden gyerekre külön figyelnék, sosem haladnánk az anyaggal. Ez nem óvoda.
Apám dühösen fordult el tőle. Az igazgatónőhöz mentünk együtt. Ott ültem mellette, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.
– Igazgatónő, szeretném tudni, miért nem kapott a fiam segítséget tegnap – kérdezte apám higgadtan.
Az igazgatónő feszengve nézett ránk.
– Tudja, László, sok a gyerek, kevés a tanár. Néha előfordulnak ilyen esetek…
– De ez nem lehet magyarázat! – csattant fel apám. – A fiam egészsége fontosabb kellene legyen minden másnál!
Az igazgatónő sóhajtott.
– Meg fogjuk vizsgálni az ügyet…
De semmi sem változott. Másnap ugyanúgy ültem a padban, ugyanazok a tekintetek szegeződtek rám. Az osztálytársaim közül Zsófi odasúgta:
– Miért nem maradsz otthon inkább? Úgyis csak baj van veled…
Hazafelé menet apám csendben vezetett. Végül megszólalt:
– Gergő, ha akarod, iskolát váltunk. De tudnod kell: nem te vagy a hibás.
Éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet. Nem akartam elmenekülni. Azt akartam, hogy végre valaki meghalljon engem.
Otthon anyám próbált vigasztalni:
– Tudod, régen is voltak ilyen tanárok. De neked most már több jogod van. Ha kell, megyünk tovább is.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon hány gyerek érezheti magát így? Hányan hallgatnak inkább, mert félnek attól, hogy kinevetik vagy nem hisznek nekik?
Pár nap múlva apám újra bement az iskolába – most már más szülők is vele tartottak. Kiderült: nem én vagyok az egyetlen, akit Szabó tanár úr így kezel. A szülők együtt követelték az igazgatótól, hogy tegyen valamit.
Végül Szabó tanár úrnak el kellett mennie egy továbbképzésre. Az osztályban új tanár jött helyette: Kiss tanárnő. Ő először leültetett minket körbe és megkérdezte:
– Ki szeretné elmondani, mi bántja?
Először senki sem szólt. Aztán én felemeltem a kezem.
– Néha úgy érzem, mintha nem számítanék…
Kiss tanárnő bólintott.
– Itt mindenki számít. És mostantól ezt mindenki tudni fogja.
Azóta lassan javult minden. De a félelem és a bizonytalanság nyomai még mindig bennem élnek. Vajon hány gyerek marad csendben nap mint nap? És vajon mikor lesz végre olyan iskola Magyarországon, ahol tényleg minden gyerek biztonságban érezheti magát?