Amikor az esküvő számlája megérkezett: Egy magyar szerelmi történet próbája

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondjátok! – csattantam fel, miközben az asztalnál ültem, szemben Annával és a szüleivel, Ilonával és Lászlóval. A konyhában még mindig ott lebegett a vasárnapi húsleves illata, de a levegő feszültséggel volt tele. Anna keze remegett a térdemen, de nem szólt semmit. Ilona zavartan lesütötte a szemét, László pedig csak a bajuszát pödörte idegesen.

– Fiam, tudod, hogy szerettünk volna segíteni, de most jött ez a váratlan dolog a lakással… – kezdte László, de félbeszakítottam.

– De hát hónapok óta mondjátok, hogy számíthatunk rátok! Már mindent lefoglaltunk, a vendégek fele a ti meghívottaitok! – A hangom elcsuklott. Anna szorosan markolta a kezemet.

– Ne haragudj, Bence – suttogta halkan. – Nem tudtuk előre… Azt hittük, menni fog.

A szívem hevesen vert. Az egész életemet Annával képzeltem el. Együtt terveztük az esküvőt: a kis templomot Óbudán, a családi vacsorát egy kedves kisvendéglőben, ahol még nagymamám is táncolhatna. Most viszont minden darabokra hullani látszott.

Aznap este Annával órákig ültünk a szobámban. A laptop képernyőjén ott villogtak az esküvői költségvetés számai: ruha, helyszín, vacsora, zenekar. Mindent újra kellett gondolni.

– Mi lesz most? – kérdezte Anna könnyes szemmel. – Az én családom hívta meg a legtöbb vendéget… Anyuék azt mondták, majd ők állják a felét.

– Nem akarom, hogy emiatt veszekedjünk – mondtam halkan. – De nem tudom, hogy fogjuk ezt megoldani.

A következő napokban mindenki feszült volt. Anyám, Márta, próbált nyugtatni:

– Bence, ne aggódj! Egy esküvő nem minden. Ha kell, csináljatok egy kisebb lagzit! Mi segítünk, amennyit tudunk.

De tudtam, hogy nálunk sincs sok pénz. Apám, Sándor már így is túlórázott a gyárban.

Anna családja közben próbált magyarázkodni. Ilona többször is hívott:

– Drága Bence, ne haragudj ránk! Tudod, most jött ez az örökségi ügy… Nem számítottunk rá.

De én csak azt láttam, hogy mindenki a saját problémájával van elfoglalva. Anna és én pedig ott álltunk két tűz között: szerettük volna boldoggá tenni a családot, de közben már magunk sem tudtuk, mit akarunk igazán.

Egyik este Anna kiborult:

– Miért kell mindenkinek beleszólnia? Ez a mi napunk lenne! Miért érzem úgy, mintha mindenki másnak akarnánk megfelelni?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aztán jöttek az igazi problémák: le kellett mondanunk a zenekart, helyette egy barátunk vállalta el DJ-ként. A vacsorát is egyszerűbbre vettük: svédasztalos hidegtálak lettek a háromfogásos menü helyett. Anna ruháját végül egy turkálóban találtuk meg; anyám varrta át neki.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Anna apja közölte:

– Fiam, ha nem tudjátok kifizetni az összes vendéget, akkor talán szűkebb körben kéne tartani az esküvőt.

Anna sírva fakadt. Én pedig úgy éreztem, mintha mindenki csak elvenne tőlünk valamit.

Az utolsó héten már csak ketten maradtunk a káoszban. Egyik este Anna rám nézett:

– Bence… biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Hogy engem akarsz?

– Téged igen – feleltem. – De ezt az egész cirkuszt nem.

Végül úgy döntöttünk: megtartjuk az esküvőt, de csak szűk családi körben. A nagy lagzi helyett egy kis vacsora lett belőle otthon, anyámék kertjében. Anna nagymamája sütötte a tortát; apám főzte a pörköltet bográcsban.

Aznap este Anna rám nézett és azt mondta:

– Tudod mit? Ez így sokkal szebb. Itt vagyunk egymásnak. Ez minden.

Mégis ott motoszkált bennem a kérdés: vajon tényleg elég-e csak egymásnak lenni? Vagy mindig ott lesznek ezek az elvárások és családi terhek? Ti mit gondoltok: egy kapcsolat kibírhatja ezt a nyomást? Vagy előbb-utóbb mindenki meghajlik alatta?