Amikor az anyósom lehetetlent kért: Egy magyar karácsony drámája – Vajon meddig kell megfelelnünk mások elvárásainak?
– Mariann, ugye idén is te csinálod a pulykát? – kérdezte anyósom, Ilona, miközben a konyhában álltunk, és a gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel.
A kezem remegett, ahogy a krumplit hámoztam. Tavaly is én vállaltam a pulykát, de minden balul sült el: odaégett, száraz lett, és Ilona egész este csak sóhajtozott, majd végül hangosan kijelentette, hogy „régen bezzeg nem így voltak ezek a dolgok”. Akkor sírva mentem ki az udvarra, és csak az öcsém, Gergő vigasztalt meg egy pohár forralt borral.
Most azonban más volt minden. A gyerekek már nagyobbak, a férjem, Zsolt is egyre feszültebb az ünnepek közeledtével – főleg mert az anyja mindenbe beleszól. Azt éreztem, ha most is engedek, örökre elveszítem önmagam.
– Nem, Ilona néni – mondtam halkan, de határozottan. – Idén nem én készítem a pulykát. Szeretném, ha valaki más vállalná.
A konyhában hirtelen csend lett. Csak a gázláng sercegett tovább. Ilona rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.
– Hát ezt meg hogy képzeled? – kérdezte éles hangon. – Az én fiam felesége vagy! Ez a te dolgod!
Zsolt ekkor lépett be. Látta rajtam a feszültséget.
– Anya, hagyd már Mariann-t! – szólt rá halkan. – Nem kell mindig mindent neki csinálnia.
Ilona azonban nem hagyta annyiban. – Régen az asszonyok tudták a helyüket! Az én időmben nem volt ilyen visszabeszélés! – csattant fel.
A gyerekek az ajtóból figyeltek minket. A lányom, Luca szeme könnyes volt. Tudtam, hogy érzi: valami nincs rendben.
Aznap este mindenki feszengve ült le az asztalhoz. A pulyka helyett csak egy egyszerű sült csirke került az asztalra, amit Gergő készített. Ilona egész vacsora alatt hallgatott, csak néha sóhajtott nagyot.
Vacsora után Zsolt odajött hozzám a konyhába.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam. – Úgy érzem, sosem leszek elég jó neki. Bármit teszek, mindig kevés vagyok.
Zsolt átölelt. – Nekem tökéletes vagy. És a gyerekeknek is. Ne hagyd, hogy anyám tönkretegye az ünnepet.
De Ilona nem hagyta annyiban. Másnap reggel már telefonált a rokonoknak: „Képzeljétek, Mariann nem hajlandó pulykát sütni! Hová jut ez a világ?”
A családi csoportban is megindultak a beszélgetések. Az unokatestvérem, Ági privátban írt: „Ne törődj vele! Mi is szenvedünk tőle minden évben.”
Az ünnepek alatt minden pillanatban éreztem Ilona tekintetét magamon. Ha nevettem a gyerekekkel, összeszorította a száját. Ha segítettem Zsoltnak elpakolni, csak legyintett.
Egy este aztán robbant a bomba. Ilona hangosan kijelentette vacsora közben:
– Nem értem, miért nem lehet egy rendes családunk! Régen mindenki tudta a dolgát! Most meg…
Felálltam az asztaltól.
– Ilona néni, én nem vagyok tökéletes. De nem is akarok az lenni. Szeretném, ha elfogadná: én így tudok szeretni ezt a családot.
A szobában csend lett. Zsolt rám mosolygott bátorítóan. A gyerekek odafutottak hozzám és átöleltek.
Ilona csak ült némán. Talán először gondolkodott el azon, hogy amit kér tőlem, az lehetetlen.
Azóta eltelt néhány hét. Az ünnepek lecsengtek, de bennem még mindig ott van a feszültség és a bizonytalanság: vajon jól tettem-e? Vajon meddig kell megfelelnünk mások elvárásainak? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre önmagunk lehetünk egy magyar családban?