„Amikor az anyósom hátat fordított nekünk, most mi tartjuk őt életben” – Egy magyar család küzdelmei a mindennapokban
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anna néni! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam visszafogni a könnyeimet. A férjem, Gábor csak némán bámult maga elé, mintha minden ereje elhagyta volna. Anyósom, Anna, szokásához híven, rideg arccal nézett rám.
– Nem tudok segíteni, Zsuzsa. Nekem sincs több – mondta akkor, amikor Gábor elvesztette az állását a gyárban. Aznap este úgy éreztem, mintha valami végleg eltört volna bennem. Tizenöt éve vagyunk házasok, és bár sosem voltunk gazdagok, mindig igyekeztünk félretenni egy keveset. De amikor igazán szükségünk lett volna rá, Anna hátat fordított nekünk.
Most, három évvel később, minden megváltozott. Anna beteg lett. A cukorbetegsége mellett szívproblémái is lettek, és már nem tudott egyedül élni. Gáborral nem volt kérdés: magunkhoz vettük. Bár a múltban sokszor megbántott minket, mégis úgy éreztük, ez a helyes döntés. De minden nap egy újabb harc volt.
A lakásunk kicsi, három szoba: egy nekünk, egy a lányunknak, Emesének, és egy apró vendégszoba, amit most Anna foglalt el. Az első hetekben mindenki feszült volt. Anna panaszkodott: „Ez az ágy túl kemény”, „A leves túl sós”, „Miért nem főzöl rendes magyaros ételt?” Próbáltam türelmes maradni, de néha úgy éreztem, felrobbanok.
Egy este Gáborral vitatkoztunk a fürdőszobában, halkan, hogy Anna ne hallja:
– Meddig bírjuk ezt? – kérdeztem kétségbeesetten. – Már alig van pénzünk! Emese zongoraóráit is le kellett mondanunk.
– Tudom… – suttogta Gábor. – De ő az anyám. Nem hagyhatjuk magára.
– És mi? Mi lesz velünk? – törtek elő belőlem a könnyek.
Másnap reggel Anna rosszul lett. Mentőt kellett hívni hozzá. A kórházban közölték: hosszú kezelés vár rá, és sokba fog kerülni. Az összes megtakarításunkat elvitte a gyógyszerek és a vizsgálatok ára. Volt olyan hónap, hogy csak krumplit ettünk héten háromszor is.
Emese egyszer megkérdezte:
– Anya, miért nem segít nekünk senki?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit feleltem:
– Néha nekünk kell segítenünk másokon.
A barátaink közül is sokan elfordultak tőlünk. Nem hívtak már át vacsorára, nem kérdezték meg, hogy vagyunk. Talán féltek attól, hogy pénzt kérünk tőlük. Egyedül Marika szomszéd jött át néha egy tál meleg levessel vagy friss kenyérrel.
Egyik este Anna halkan szólt hozzám:
– Zsuzsa…
– Igen? – kérdeztem fáradtan.
– Tudom, hogy haragszol rám… Akkoriban… nem gondoltam bele, mennyire nehéz lehetett nektek. Sajnálom.
Meglepődtem. Nem vártam tőle bocsánatkérést. Csak ültem ott mellette, és néztem az öregedő arcát.
– Már mindegy – mondtam halkan. – Most itt vagyunk egymásnak.
De belül még mindig fájt az igazságtalanság. Hogy amikor nekünk volt szükségünk segítségre, senki nem állt mellénk. Most pedig mi tartjuk életben Annát.
A legnehezebb az volt, amikor Emese sírva jött haza az iskolából:
– Anya, a többiek azt mondják, szegények vagyunk…
Összeszorult a szívem. Megöleltem őt.
– Nem vagyunk szegények – suttogtam –, csak most nehezebb időket élünk.
Gábor egyre többet dolgozott alkalmi munkákon: fát vágott a faluban, kerítést festett a szomszédnak. Én is elmentem takarítani egy idősek otthonába hétvégenként. Minden forint számított.
Egy este Anna megkérdezte:
– Miért segítetek nekem ennyi mindent?
Sokáig gondolkodtam a válaszon.
– Mert ezt tanították nekem otthon – feleltem végül. – Hogy család vagyunk, akkor is, ha néha fáj.
Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon Emese egyszer majd megérti ezt az áldozatot? Vagy csak azt fogja érezni, hogy mindent elveszítettünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer hátat fordított nekünk? Vagy csak újabb sebeket okozunk egymásnak ezzel az örökös önfeladással?