Amikor az anyósom beköltözött hozzánk – Egy családi háború története

– Miért van már megint hagyma a pörköltben, Zsuzsa? Tudod jól, hogy a fiam nem szereti! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhapultnál állt, és szinte átvette a fakanalat a kezemből. A kezem remegett, ahogy visszatettem a fedőt az edényre. Aznap este már harmadszor szólt be valamiért, és éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem.

Öt éve vettük meg a házunkat Péterrel. Akkor még azt hittem, hogy végre saját életünk lehet, távol a szülőktől, saját szabályokkal, saját renddel. Két gyerekünk született, Dóri és Marci, és bár voltak nehézségek, boldogok voltunk. Aztán tavaly ősszel Péter apja meghalt, és Ilona néni egyedül maradt. A férjem azt mondta: „Anyának most szüksége van ránk. Nem hagyhatjuk magára.”

Nem akartam önzőnek tűnni. Bólintottam, de belül rettegtem. Tudtam, milyen Ilona néni: mindent jobban tud, mindenbe beleszól. „Majd meglátod, Zsuzsa, nem lesz ez olyan vészes” – nyugtatott Péter. De már az első héten kiderült, mennyire tévedett.

Ilona néni minden reggel hajnalban felkelt, és hangosan csörömpölt a konyhában. „A rendes háziasszony korán kel!” – mondta nekem egyik reggel, amikor félálomban botorkáltam ki a kávéfőzőhöz. A gyerekek is felébredtek a zajra. Dóri sírt, Marci nyűgös volt egész nap.

Aztán jöttek az apró beszólások: „Régen nálunk sosem volt ilyen rendetlenség.” „Péter gyerekkorában mindig meleg vacsora várt rá.” „A függönyt is gyakrabban kéne mosni.” Eleinte próbáltam elengedni a fülem mellett. De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett.

Egyik este Péterrel próbáltam beszélni róla:
– Péter, nem bírom ezt tovább. Anyukád mindenbe beleszól. Úgy érzem, mintha vendég lennék a saját otthonomban.
– Ugyan már, Zsuzsa! Csak segíteni akar. Ne vedd ennyire a szívedre!

De én már nem tudtam nem a szívemre venni. Minden nap újabb harc volt: ki főz vacsorát? Ki dönt arról, mit veszünk a boltban? Ki mondja meg a gyerekeknek, mikor feküdjenek le? Ilona néni mindig ott volt, mindig mindent jobban tudott.

Egyik délután Dóri sírva jött oda hozzám:
– Anya, miért mondja nagyi mindig azt, hogy te mindent rosszul csinálsz?

Akkor eltört bennem valami. Nem csak engem bántott már Ilona néni, hanem a gyerekeimet is összezavarta. Aznap este Péter későn ért haza. Vártam rá a nappaliban.
– Péter, ez így nem mehet tovább! Vagy beszélsz anyáddal, vagy én fogok!
– Ne csinálj jelenetet! – legyintett fáradtan.

Másnap reggel Ilona néni már az ajtóban állt:
– Zsuzsa, beszélnünk kell. Úgy látom, nem örülsz nekem itt.
– Nem erről van szó – próbáltam nyugodt maradni –, csak nehéz nekem is alkalmazkodni.
– Én csak segíteni akarok! – vágott vissza sértődötten.
– De nekem nem segítség az állandó kritika! – tört ki belőlem végül.

Csend lett. Ilona néni könnyes szemmel nézett rám.
– Tudod te milyen egyedül lenni? – kérdezte halkan.

Nem válaszoltam. Talán tényleg nem tudom. De azt tudtam, hogy így nem lehet tovább élni.

Aznap este leültünk hárman az asztalhoz: Péter, Ilona néni és én. Hosszú beszélgetés volt. Sok könnyel és indulattal. Végül abban maradtunk: Ilona néni keres magának egy kis lakást a közelben. Segítünk neki mindenben, de újra kell húzni a határokat.

Azóta eltelt fél év. Ilona néni megtalálta a saját helyét. Gyakran átjön hozzánk ebédre vagy vigyáz a gyerekekre – de már nem él velünk. A kapcsolatunk lassan javul. Néha még mindig érzem a múlt feszültségeit, de most már tudom: ki kell mondani az érzéseinket, különben felemésztenek minket.

Vajon hány család küzd hasonló problémákkal Magyarországon? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat…