„Amikor az anyósom azt mondta: ‘Ugye, megegyeztünk? Felvesszük a hitelt.’ – Mindenki átnézett rajtam, én pedig összepakoltam és visszamentem anyámhoz”

– Na, akkor megegyeztünk? Felvesszük a hitelt – mondta Irén néni, az anyósom, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávéját kavargatta. A hangja határozott volt, szinte parancsoló. Ott ült mellettem János is, a férjem, aki csak bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Én meg ott ültem, húszévesen, egy idegen család asztalánál, és úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék. A szívem hevesen vert, de nem mertem megszólalni. Pedig minden porcikámmal tiltakoztam az ellen, hogy felvegyünk egy ekkora lakáshitelt, főleg úgy, hogy még csak most kezdtem el dolgozni és az egyetemet is épphogy elkezdtem. De Irén néni már mindent eltervezett: „Majd mi segítünk, Jánosnak úgyis jó állása van a gyárban, te is dolgozol, megoldjuk.”

– Én… – kezdtem volna bele halkan, de senki sem figyelt rám. A szavak elhaltak a torkomban. János rám sem nézett, csak a telefonját nyomkodta. Az apósa, Laci bácsi is csak hümmögött valamit a bajsza alatt.

Aznap este, amikor már mindenki aludt, ültem a kis szobánkban a panelban, és sírtam. Arra gondoltam: miért érzem magam ennyire egyedül ebben a családban? Miért nem számít az én véleményem? Anyám hangja csengett a fülemben: „Kislányom, ne siess el semmit! Ismerd meg előbb őket!” De én szerelmes voltam Jánosba. Azt hittem, majd minden rendben lesz.

Másnap reggel Irén néni már a banki papírokat rendezgette. – Kati, hozd ide a személyidet! – szólt ki a konyhából. – Sietnünk kell, nehogy lemaradjunk erről a jó lehetőségről! – mondta olyan hangsúllyal, amiben nem volt helye ellentmondásnak.

– Anyu… – próbáltam Jánoshoz fordulni –, biztos, hogy ezt akarjuk? Még alig élünk együtt… Nem lehetne várni?

János csak vállat vont. – Anyám tudja, mit csinál. Neki már van tapasztalata.

A gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy ha most nem állok ki magamért, soha többé nem fogok tudni. De amikor újra próbáltam megszólalni, Irén néni leintett:

– Kati, ne hisztizz! Ez mindannyiunk érdeke. Ha most nem lépünk, soha nem lesz saját lakásotok!

Aznap este összepakoltam néhány ruhát egy sporttáskába. János észre sem vette. Csak akkor nézett fel a tévéből, amikor már az ajtóban álltam.

– Hova mész? – kérdezte fásultan.

– Visszamegyek anyámhoz. Nem bírom tovább ezt az egészet – mondtam remegő hangon.

– Most komolyan? Csak mert anyám intézi a dolgokat? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem csak ezért! Hanem mert senki sem hallgat meg ebben a házban! Mintha nem is léteznék! – kiáltottam rá először életünkben.

Anyám könnyes szemmel ölelt át otthon. – Tudtam, hogy egyszer hazajössz – suttogta. – De azt is tudom, hogy erős vagy.

Az elkövetkező hetekben János egyszer sem keresett. Irén néni viszont felhívott:

– Kati, ne csináld ezt! Egy család vagyunk! Majd megszokod! Az élet nem mese!

– Nekem nem kell ilyen család – válaszoltam halkan.

A barátnőim közül sokan azt mondták: „Kati, ne add fel! Harcolj!” Mások szerint jól tettem, hogy kiléptem ebből az egészből. A munkahelyemen is mindenki találgatott: „Miért mentél vissza anyádhoz?”

De senki sem tudta igazán átérezni azt a magányt és kiszolgáltatottságot, amit ott éreztem abban a lakásban. Hogy mennyire fájt az, amikor minden döntés nélkülem született meg. Hogy mennyire elveszettnek éreztem magam húszévesen egy idegen család szabályai között.

Most itt ülök anyám konyhájában egy bögre teával. Nézem az esőt az ablakon túl. Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon tényleg én voltam túl érzékeny? Vagy minden fiatal nőnek át kell mennie ezen?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg mindig csak alkalmazkodni kell? Vagy van jogunk nemet mondani akkor is, ha mindenki más mást vár el tőlünk?