Amikor az anyós nem ismer határokat: Egy esős este, ami mindent megváltoztatott

– Már megint itt van – suttogtam magam elé, miközben a csengő hangja visszhangzott a lakásban. Az ablakon túl sűrű eső verte az ablakpárkányt, és a szívem hevesen vert. A férjem, Gábor, épp a fürdőben volt, így rám hárult a döntés: kinyitom az ajtót az anyósomnak, vagy végre kiállok magamért?

A kilincshez nyúltam, de kezem remegett. Az anyósom, Ilona néni, sosem jelentkezett be előre. Mindig úgy gondolta, hogy joga van bármikor betoppanni hozzánk – hiszen „család vagyunk”. De én már hónapok óta éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Minden alkalommal, amikor váratlanul megjelent, összeszorult a gyomrom. Nem voltam többé önmagam a saját otthonomban.

– Zsófi, drágám! Tudom, hogy otthon vagy! – hallatszott kintről Ilona néni hangja. – Csak egy percre ugrottam be!

A percből mindig óra lett. Bejött, átnézte a konyhát, megjegyzéseket tett a rendetlenségre vagy épp arra, hogy „milyen kevés friss virág van az asztalon”. Aztán leült a nappaliba, és elkezdte sorolni, mit csinálnék jobban, ha „igazi asszony” lennék.

Most azonban valami eltört bennem. Nem akartam többé azt érezni, hogy vendég vagyok a saját lakásomban. Mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.

– Szia Ilona néni – mondtam halkan.

– Jaj, hát végre! Már azt hittem, nem is vagy itthon! – tolta be magát az ajtón lendületesen. Az esőcseppek végigfolytak a kabátján.

– Ilona néni, szeretném megbeszélni magával valamit – kezdtem remegő hangon.

– Ó, hát persze! De előbb hadd nézzek körül egy kicsit… – már indult is a konyha felé.

– Nem – mondtam határozottabban. – Most nem alkalmas. Szeretném, ha előre szólna, mielőtt jönne hozzánk.

Ilona néni megtorpant. Az arca megkeményedett.

– Hogy érted ezt? Hát nem örülsz nekem? Én csak segíteni akarok!

– Tudom – feleltem halkan –, de nekünk is szükségünk van saját térre. Nem mindig tudunk fogadni vendéget váratlanul.

A fürdőszoba ajtaja kinyílt, Gábor kilépett és döbbenten nézett ránk.

– Mi történik itt?

– A feleséged azt mondja, ne jöjjek többet csak úgy! – csattant fel Ilona néni.

Gábor rám nézett. Láttam rajta a feszültséget: két tűz közé került.

– Anya… – kezdte óvatosan –, Zsófinak igaza van. Néha tényleg jó lenne előre megbeszélni…

Ilona néni szeme megtelt könnyel.

– Hát én csak jót akartam! Mindig mindent értetek tettem! Most már idegen vagyok ebben a házban?

A szívem összeszorult. Nem akartam megbántani, de tudtam: ha most nem állok ki magamért, soha nem fog változni semmi.

– Nem idegen – mondtam csendesen –, csak szeretném, ha tiszteletben tartaná a határainkat.

Ilona néni leült az előszobában a cipős szekrényre. Egy pillanatig csend volt.

– Régen minden más volt – mondta halkan. – Az én anyósom minden nap bejárt hozzánk. Senki sem panaszkodott.

– Tudom – feleltem –, de most más idők járnak. Nekünk is szükségünk van saját időre és térre.

Gábor odalépett hozzám és megszorította a kezemet. Éreztem benne a támogatást.

Ilona néni lassan felállt.

– Hát jó… Ha ezt akarjátok… De ne felejtsétek el: egyszer majd ti is anyós és após lesztek!

Az ajtó becsukódott mögötte. Az eső tovább kopogott az ablakon. Gábor átölelt.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

De én csak álltam ott némán. Vajon jól tettem? Megérte a békét feláldozni azért, hogy végre kimondjam: elég volt?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és a saját életetek között?