Amikor az anyai szeretet teherré válik – Az én fiam, az én bűntudatom
– Anya, tudnál most is segíteni? – Gergő hangja remegett a telefonban, de már nem tudtam eldönteni, hogy a szégyen vagy a megszokás miatt. Az ablak előtt álltam, a szürke budapesti délutánban, és a kezem automatikusan a pénztárcám felé mozdult. Megint.
Harmincöt éves, két gyerek apja, saját lakásban élnek Zuglóban, de minden hónapban eljön ez a pillanat. Azt mondja, váratlan kiadás, vagy hogy a fizetése késik. Néha azt mondja, csak kölcsön. De soha nem kérdezi meg, hogy nekem mennyire nehéz.
– Gergő, meddig fog ez még menni? – kérdeztem halkan, szinte suttogva, mintha attól félnék, hogy a falak is meghallják.
– Anya, most tényleg bajban vagyunk. A kicsi beteg lett, gyógyszerre kellett költeni. Majd visszaadom, ígérem! – válaszolta gyorsan, mintha már előre tudta volna, mit fogok kérdezni.
A szívem összeszorult. Eszter, a menyem, sosem keresett engem pénzért. Mindig udvariasan mosolyog, amikor találkozunk, de érzem rajta a feszültséget. Vajon tudja, hogy Gergő tőlem kér pénzt? Vagy csak tűri csendben, mert nem akar veszekedést?
A férjem, László már öt éve nincs velünk. Egyedül maradtam ebben a nagy lakásban, ahol minden sarokban ott bujkál egy-egy emlék: Gergő első lépései a parkettán, az éjszakai lázas virrasztások, az iskolai bizonyítványok öröme és csalódása. Mindig azt hittem, ha mindent megadok neki, boldog lesz. Hogy majd egyszer visszakapom ezt a szeretetet.
De most csak ürességet érzek. És bűntudatot.
A barátnőim szerint túl engedékeny vagyok. „Hagyd már! Felnőtt ember!” – mondja mindig Magdi a kávé mellett. „Az én fiam egyszer sem mert volna pénzt kérni tőlem harminc felett!” – teszi hozzá büszkén.
De én nem tudok nemet mondani. Minden alkalommal eszembe jut az az este, amikor Gergő tizenkét évesen sírva jött haza: az apja kiabált vele egy rossz jegy miatt. Akkor megfogadtam, hogy én mindig ott leszek neki. Hogy soha nem hagyom magára.
Most mégis úgy érzem, csapdába estem.
Egyik este Eszter hívott fel váratlanul.
– Judit néni, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
A hangjában volt valami szokatlan keménység.
– Persze, gyere át nyugodtan – válaszoltam gyorsan.
Amikor leültünk a konyhában, Eszter sokáig csak a kezét tördelte.
– Judit néni… Tudom, hogy Gergő sokszor kér magától pénzt. Én… én nem akarom ezt tovább – mondta végül remegő hangon.
Meglepődtem. Azt hittem, titokban tartja előlem.
– Nem tudom már mit csináljak – folytatta Eszter. – Én dolgozom két helyen is, de Gergő mindig talál valami kifogást. És maga mindig segít neki… így sosem fog felnőni igazán.
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hirtelen minden világossá vált: nemcsak magamnak ártok ezzel az örökös segítéssel, hanem nekik is. Talán tényleg én tartom vissza Gergőt attól, hogy felelősséget vállaljon.
Aznap este alig aludtam valamit. A plafont bámultam és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket: minden egyes alkalmat, amikor inkább adtam neki pénzt egy őszinte beszélgetés helyett. Minden alkalmat, amikor elhittem neki a kifogásokat.
Másnap reggel Gergő már várt rám a kapuban.
– Anya! Megvan a pénz? – kérdezte türelmetlenül.
Néztem őt: ugyanaz a fiú volt még mindig a szememben, aki régen félt az iskolai dolgozatoktól. De most már férfi volt – legalábbis annak kellett volna lennie.
– Gergő… beszélnünk kell – mondtam határozottabban, mint valaha.
Meglepődött. Talán először érezte meg igazán a hangomban azt az erőt, amit eddig mindig elrejtettem előle.
– Nem adhatok több pénzt – folytattam lassan. – Szeretlek téged… de ezzel csak ártok neked is és magamnak is.
Először dühös lett.
– Hát te sem vagy már mellettem? Mindenki elfordul tőlem! – kiáltotta.
De most nem engedtem a zsarolásnak.
– Nem fordulok el tőled. De most már neked kell megoldanod a problémáidat. Felnőtt vagy.
Sokáig csak álltunk egymással szemben. Aztán láttam rajta valami újat: talán félelmet… vagy felismerést?
Azóta eltelt három hónap. Gergő ritkábban keres – de amikor igen, már nem pénzt kér. Néha csak beszélgetni akar. Eszterrel is jobb lett a viszonyunk; mintha mindannyian fellélegeztünk volna.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon jó anya voltam? Vagy csak egy gyáva nő, aki nem mert nemet mondani?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húzzuk meg a határt anyai szeretet és önfeladás között?