Amikor apám meghalt, ki kellett tennem a szeretőjét – az egész családom ellenem fordult

– Nem maradhatsz tovább, Zsuzsa. Ez nem a te otthonod – mondtam ki végül remegő hangon, miközben a nappali sarkában álltam, apám temetése után két nappal. A szobában fojtogató csend volt, csak a falióra kattogása hallatszott. Zsuzsa, apám utolsó éveinek társa, a kanapén ült, arcán döbbent fájdalommal.

Gyerekkoromban minden más volt. Anyám, Ilona, mindig mosolygott, és minden vasárnap együtt ebédeltünk. Kilencéves voltam, amikor egy hosszan elhúzódó betegség elragadta őt tőlünk. Apám, László, akkor még erősnek tűnt. Azt hittem, örökké mellettem lesz. Az évek múltak, és csak ketten maradtunk. Mindig azt hittem, hogy a mi családunk példamutató – anyám emléke szent volt számomra.

Aztán egyszer csak megjelent Zsuzsa. Először csak mint „apám barátja” mutatta be, de hamar kiderült, hogy több van köztük. Tizenhét éves voltam, amikor először láttam őket kézen fogva sétálni a Margitszigeten. Megbántva éreztem magam, mintha anyám emlékét árulta volna el apám. De nem szóltam semmit. Apám boldognak tűnt, és én nem akartam újabb fájdalmat okozni neki.

Az évek során Zsuzsa egyre inkább beköltözött az életünkbe – és szó szerint a lakásunkba is. A családi fotók közé bekerültek közös képeik, anyám régi porcelánjait Zsuzsa új vázái váltották fel. A nagynéném, Marika néni mindig azt mondta: „Kicsim, az élet megy tovább. Apád is emberből van.” De én sosem tudtam megbékélni ezzel.

Amikor apám hirtelen meghalt – egy szívinfarktus vitte el –, minden összeomlott bennem. A temetésen ott állt Zsuzsa fekete ruhában, mintha ő lenne a feleség. A rokonaim – unokatestvéreim, nagybátyám – mind Zsuzsa mellé álltak: „Ő is szerette Lászlót!” – mondták.

De én tudtam: apám végrendeletében minden rám szállt. A lakás, a nyaraló Balatonon, még a régi Wartburg is. Zsuzsa nem kapott semmit – legalábbis papíron. De ott maradt a lakásban, mintha minden rendben lenne.

A temetés utáni második napon ültem le vele beszélni. – Zsuzsa, kérlek, értsd meg… Ez az otthon az enyém lett. Szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy újra megtaláljam magam ebben a zűrzavarban.

– Hova menjek? Nincs senkim! – tört ki belőle a zokogás. – Lászlóval tíz évig éltem együtt! Nem dobhatsz ki csak úgy!

– Nem akarok kegyetlen lenni – mondtam halkan –, de nekem is jogom van gyászolni. És nem tudok melletted gyászolni.

A család felháborodott. Marika néni felhívott: – Hogy tehetted ezt? Zsuzsa is családtag volt! Apád ezt nem akarná!

– Anyám mit akarna? – kérdeztem vissza sírva. – Őt már senki sem védi meg!

Hetekig tartó veszekedések következtek. Az unokatestvéreim nem hívtak többé születésnapokra. A nagybátyám letiltott Facebookon. Mindenki Zsuzsa mellé állt – én lettem a kegyetlen örökös.

Zsuzsa végül elköltözött egy albérletbe Újpesten. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden tárgy emlékeztetett valamelyik veszteségemre: anyám illatára a függönyökben, apám nevetésére a régi lemezeken… és Zsuzsa sírására az üres szobában.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg igazságtalan voltam? Vagy csak próbáltam megvédeni azt a keveset, ami még maradt nekem ebből a családból?

Most itt ülök a régi kanapénkon, és hallgatom az esőt az ablakon túl. Vajon lehet-e valaha újra egység egy családban ennyi árulás és fájdalom után? Ti mit tettetek volna a helyemben?