Amikor apa elment: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Ne menj el, kérlek! – Anyám hangja remegett, ahogy az előszobában állt, könnyekkel az arcán. Az ajtóban apám állt, kezében egy kopott bőrönddel. Húgom, Dóri, némán szorította a plüssmaciját a sarokban. Én csak álltam ott, 16 évesen, és nem értettem semmit. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt.

– Elég volt, Éva! – vágott vissza apa fáradtan. – Nem bírom tovább ezt a veszekedést. Majd jelentkezem.

Az ajtó becsapódott. A csend olyan sűrű lett, hogy szinte hallani lehetett a saját gondolataimat. Anyám összerogyott a földre, Dóri pedig még jobban magához ölelte a macit. Én csak néztem őket, és azt kérdeztem magamtól: most mi lesz?

Aznap este nem aludtam. Hallottam anyám halk sírását a fal túloldaláról, Dóri pedig egész éjjel forgolódott. Másnap reggel minden ugyanolyannak tűnt, de valójában semmi sem volt már ugyanaz.

A suliban próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De amikor Gábor barátom megkérdezte: – Mi van veled, Peti? – csak vállat vontam. Nem akartam beszélni róla. Féltem attól, hogy ha kimondom, akkor végleg valósággá válik.

Otthon anyám egyre csendesebb lett. A vacsorák néma csendben teltek. Dóri is bezárkózott a szobájába, már nem mesélt nekem semmit az iskoláról. Egy este azonban anyám váratlanul megszólalt:

– Peti, tudod… apád nem rossz ember. Csak elfáradt. Talán én is hibáztam.

Nem tudtam mit mondani. Haragudtam apára, de anyára is. Miért kellett mindent veszekedéssel intézniük? Miért nem gondoltak ránk?

Egyik este Dóri odajött hozzám.
– Szerinted visszajön apa? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De mi itt vagyunk egymásnak.

Aztán egy nap apám felhívott. A hangja fáradt volt.
– Peti, szeretnék találkozni veled és Dórival a hétvégén. Elmegyünk fagyizni?

Nem tudtam örüljek-e vagy haragudjak rá. De végül igent mondtam Dóri miatt.

A találkozás furcsa volt. Apa próbált mosolyogni, de látszott rajta, hogy ő is szenved. Dóri szótlanul kanalazta a fagyit, én pedig csak bámultam az asztalt.
– Sajnálom – mondta apa halkan. – Nem akartam bántani titeket.

Hazafelé Dóri sírt.
– Miért nem lehet minden olyan, mint régen?

Nem tudtam válaszolni neki. Otthon anyám kérdezte:
– Hogy volt?
– Fura – mondtam. – Mintha mindenki csak szerepet játszana.

Az idő telt. Anyám elkezdett többet dolgozni, én pedig próbáltam segíteni otthon: főztem, bevásároltam, Dórit vittem edzésre. Néha úgy éreztem, hogy túl nagy teher nehezedik rám.

Egy este anyám összeomlott.
– Nem bírom egyedül! – zokogta.
Átöleltem.
– Együtt megoldjuk – mondtam neki, de belül én is rettegtem.

A barátaim közül senki sem értette igazán, min megyek keresztül. A tanárok csak annyit láttak, hogy romlanak a jegyeim. Egy nap az osztályfőnököm félrehívott:
– Peti, mi történt veled? Segíthetek valamiben?
De csak megráztam a fejem.

A karácsony közeledett. Ez volt az első ünnep apám nélkül. Anyám mindent megtett, hogy szép legyen az este: bejgli sült, Dóri feldíszítette a fát. De amikor leültünk vacsorázni, mindannyian éreztük a hiányt.

Az ünnepek után egyre többször gondolkodtam azon: vajon lehet-e még valaha igazi családunk? Vagy mostantól mindig csak félcsalád leszünk?

Egy nap anyám leült velem beszélgetni.
– Peti, tudom, hogy nehéz neked is. De szeretném, ha tudnád: bármi történik is apáddal és velem, ti mindig a legfontosabbak vagytok nekünk.

Akkor először sírtam el magam előtte.
– Félek attól, hogy elveszítelek titeket is – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta hurcoltam magamban.
Anyám átölelt.
– Nem fogsz elveszíteni minket. Együtt vagyunk ebben.

Most már eltelt több mint egy év azóta az éjszaka óta. Apa új életet kezdett egy másik városban; néha találkozunk vele hétvégente. Anyám erősebb lett – vagy legalábbis annak mutatja magát –, Dóri pedig lassan újra mosolyogni kezdett.

Én még mindig keresem a helyem ebben az új valóságban. Néha haragszom apára, néha sajnálom őt is. Néha úgy érzem, sosem leszek már ugyanaz az ember.

De talán ez így van rendjén? Lehet újra hinni abban, hogy egyszer még boldogok lehetünk? Ti mit gondoltok: tényleg begyógyulnak valaha ezek a sebek?