Amikor anyósom egy vödör túlnőtt uborkát hozott: Egy nyár a családi összehasonlítások árnyékában

– Tessék, Zsuzsi, ezekből még lehet valamit csinálni – mondta anyósom, Ilona néni, miközben egy hatalmas vödör túlnőtt, sárgás-zöld uborkát tolt elém a konyhapulton. A levegő fülledt volt, az ablakon túl a panelházak között vibrált a hőség. Sógornőm, Eszter, épp akkor lépett be a konyhába, és Ilona néni mosolyogva egy kis kosár tökéletes, apró uborkát nyújtott át neki. – Ezeket neked szedtem, Eszterkém, pont jók lesznek a csemegeuborkának.

A szívem összeszorult. Próbáltam nem mutatni, de éreztem, ahogy az arcom ég. Miért mindig Eszter az első? Miért érzem magam mindig másodrendűnek ebben a családban? Aztán Ilona néni már fordult is ki a konyhából, mintha mi sem történt volna. Eszter rám nézett, zavartan elmosolyodott.

– Ha gondolod, cserélhetünk párat – mondta halkan.

– Nem kell – feleltem gyorsan, talán túl élesen is. – Majd kezdek velük valamit.

Aznap este a férjem, Gábor, későn ért haza. A konyhában ültem, előttem a vödör uborka. Néztem őket: némelyik már majdnem sárga volt, másik meghasadt. Aztán Gábor belépett.

– Mi ez a hegy uborka?

– Anyukád hozta. Nekem a nagyokat adta, Eszternek a szépeket.

Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy anyám ilyen. Nem kell mindent magadra venni.

– De miért mindig velem csinálja ezt? – fakadtam ki. – Mintha sosem lennék elég jó neki.

Gábor csak megvonta a vállát. – Szerintem csak nem gondol bele. Vagy lehet, hogy tényleg jobban kedveli Esztert.

A könnyeim visszafojtottam. Nem akartam gyengének látszani. De egész éjjel forgolódtam: eszembe jutottak régi karácsonyok, amikor Eszter kapta a szép sálat, én meg egy olcsó tusfürdőt; vagy amikor Ilona néni mindenki előtt dicsérte Eszter főztjét, az enyémet pedig szó nélkül hagyta.

Másnap reggel elhatároztam: nem hagyom magam megalázni. Elővettem a vödröt, és elkezdtem válogatni az uborkákat. A legszebbekből kovászos uborkát tettem el – ahogy nagymamám tanította –, a többiből lecsót főztem. Az egész lakást betöltötte az illat.

Délután átjött Eszter egy tál süteménnyel.

– Ne haragudj a tegnapi miatt – mondta. – Tudom, milyen nehéz anyuval.

Leültünk a konyhában. Elmesélte, hogy ő is érzi néha: anyósom túl sokat vár el tőle, mindig példaképnek állítja be előttem. – Pedig én is csak próbálok megfelelni – mondta halkan.

Akkor először éreztem: nem vagyok egyedül ebben. Talán mindketten csak próbálunk helytállni ebben a furcsa családi játszmában.

Este Ilona néni is átjött. Megérezte a lecsó illatát.

– Hűha, ezt te főzted ezekből az uborkákból? – kérdezte meglepetten.

– Igen – feleltem büszkén. – És kovászos is lett belőlük.

Ilona néni megkóstolta. Egy pillanatig csend volt.

– Nagyon finom lett – mondta végül halkan. – Tudod, Zsuzsi, én sosem voltam jó abban, hogy kimutassam az érzéseimet… Néha talán igazságtalan vagyok veled. De örülök, hogy Gábornak ilyen felesége van.

A szívem összeszorult – most már nem a fájdalomtól, hanem valami furcsa meghatottságtól. Talán most először éreztem: tényleg elfogadott.

Azóta is gyakran eszembe jut ez a nyár. Hogy mennyi mindent jelenthet egy vödör uborka: fájdalmat, haragot, de végül mégis összetartozást és szeretetet is hozhat.

Vajon hányan érzik még magukat másodrendűnek a saját családjukban? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani egymásnak azt, ami igazán fontos?