Amikor anyósom beköltözött hozzánk: Egy budapesti család csendes háborúja

– Már megint nem tetted vissza a bögréket a helyükre, Zsuzsi! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhában állt, és szinte hadonászott a kezében lévő csészével.

A szívem összeszorult. Öt éve éltünk együtt Gáborral ebben a kis budapesti lakásban, amit annyi áldozat árán vettünk meg. Azt hittem, végre otthon vagyok. De most, hogy Ilona néni beköltözött hozzánk, minden megváltozott. Minden reggel az ő hangjára ébredtem, minden este az ő megjegyzéseivel feküdtem le.

– Sajnálom, Ilona néni, igyekszem odafigyelni – válaszoltam halkan, de a hangom remegett. Gábor a nappaliban ült, és úgy tett, mintha nem hallaná a feszültséget.

– Gábor, te is hallod, ugye? – fordult hozzá anyósom. – Mondtam már, hogy rendnek kell lennie.

Gábor csak bólintott, de rám sem nézett. Mintha egy másik világban élne, ahol én csak egy zavaró tényező vagyok.

Az első hetekben próbáltam türelmes lenni. Megértettem, hogy Ilona néni elvesztette a férjét, és nem akart egyedül maradni. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy én vagyok a betolakodó a saját otthonomban.

Minden apróságba belekötött: hogyan hajtogatom a törölközőket, milyen fűszereket használok a leveshez, sőt még abba is beleszólt, hogyan beszélek Gáborhoz. Egy este, amikor már nem bírtam tovább, kimentem a konyhába, és halkan sírtam.

– Miért sírsz, Zsuzsi? – kérdezte Gábor, amikor utánam jött.

– Nem bírom tovább – suttogtam. – Úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos ebben a házban.

Gábor csak megvonta a vállát. – Anyámnak most nehéz. Próbálj meg vele kijönni.

De ki jön ki velem? – gondoltam magamban. Ki veszi észre, hogy én is szenvedek?

Egyik este Ilona néni leült mellém a kanapéra.

– Tudod, Zsuzsi, én csak jót akarok nektek. De látom, hogy nem vagy boldog. Talán jobb lenne, ha egy kicsit elutaznál, pihennél valahol.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Elmenjek? A saját otthonomból?

– Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás – feleltem halkan. – Ez az én otthonom is.

Ilona néni csak sóhajtott, és felállt. – Akkor legalább próbálj meg alkalmazkodni.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Miért érzem magam idegennek a saját lakásomban? Miért nem áll ki értem Gábor?

A következő napokban egyre kevesebbet beszéltem. A munkahelyemen is fáradt voltam, a kolléganőm, Erika aggódva kérdezte:

– Minden rendben otthon?

– Persze – hazudtam mosolyogva. De belül üvölteni tudtam volna.

Egy vasárnap reggel Ilona néni bejelentette:

– Ma nálunk lesz az ebéd. Meghívtam a nővéremet is.

Nem kérdezte, hogy nekem megfelel-e. Csak közölte. Aznap délután a konyhában álltam, és hallgattam, ahogy Ilona néni és a nővére, Margit néni arról beszélgetnek, milyen szerencsés Gábor, hogy ilyen gondoskodó édesanyja van.

– Zsuzsi is ügyes lány, de hát még tanulnia kell – mondta Margit néni félig suttogva.

A könnyeimet nyeltem vissza. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit mindenki csak kritizál.

Aznap este Gábor odajött hozzám.

– Anyám aggódik érted. Azt mondja, túl érzékeny vagy.

– És te mit gondolsz? – kérdeztem halkan.

– Szerintem próbálhatnál egy kicsit lazábban venni a dolgokat.

A szívem összetört. Hát tényleg ennyire egyedül vagyok?

Egy hét múlva eldöntöttem: beszélek Gáborral.

– Gábor, én ezt így nem bírom tovább. Vagy beszélünk anyáddal hármasban, vagy én elköltözöm egy időre.

Gábor először csak nézett rám döbbenten.

– Nem lehetne inkább kompromisszumot kötni?

– Én már mindent megpróbáltam – mondtam sírva. – De úgy érzem, mintha ketten lennétek ellenem ebben a házban.

Végül leültünk hárman az asztalhoz. Elmondtam mindent: hogy magányos vagyok, hogy fáj, amikor kritizálnak, hogy szeretném visszakapni az otthonomat.

Ilona néni először csak hallgatott, majd megszólalt:

– Nem akartam bántani téged, Zsuzsi. Csak féltem egyedül.

Gábor is megszólalt:

– Talán tényleg több figyelmet kellene fordítanunk egymásra.

Nem oldódott meg minden egy csapásra. De legalább kimondtuk, ami fájt. És talán ez az első lépés ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e egyszerre két nőnek otthona ugyanaz a lakás? És vajon mikor leszek újra igazán fontos valakinek ebben a házban?