Amikor a tűzhely már nem melegít: Egy magyar anya útja önmagához

– Miért nem tudsz egyszer végre mosolyogni, Anna? – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál ülve a telefonját nyomkodta. A hangja éles volt, mint a kés, amit épp a mosogatóba dobtam. A tányérok egymásnak koccantak, mintha ők is érezték volna a feszültséget.

Nem válaszoltam. Csak álltam ott, a kezem remegett, és néztem a koszos edényeket. A gyerekek már rég a szobájukban voltak, Zsófi a matek házijával küzdött, Máté pedig valami YouTube-videót nézett fülhallgatóval. Az egész lakásban csak a csap csöpögése hallatszott.

Régen szerettem ezt az otthont. Szerettem főzni, nevetni, együtt lenni. Most viszont minden nap egy újabb harc volt: harc az idővel, a pénzzel, egymással. Gábor egyre többet dolgozott, vagy legalábbis ezt mondta. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy csak egy árnyék vagyok a saját életemben.

– Anna, hallasz egyáltalán? – kérdezte újra Gábor.

– Igen – suttogtam. – Csak fáradt vagyok.

– Mindig ezt mondod! – vágott vissza. – De én is fáradt vagyok! Szerinted nekem könnyű?

Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy ebből most csak veszekedés lenne. Inkább összeszorítottam a fogam, és folytattam a mosogatást. A víz forró volt, égette a kezemet, de legalább éreztem valamit.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Gábor már rég aludt, halkan horkolt mellettem. Néztem a plafont, és azon gondolkodtam: mikor lettem ennyire üres? Mikor veszítettem el azt az Annát, aki nevetett, aki álmodott?

Másnap reggel minden ugyanúgy indult. Reggeli készítés, gyerekek ébresztése, rohanás az iskolába. A buszon ülve néztem az embereket: mindegyikük arca fáradt volt, szürke. Vajon ők is így érzik magukat? Vajon hány nő ül most ugyanígy egy buszon Budapesten vagy Debrecenben, és gondolkodik azon, hogy hol rontotta el?

A munkahelyemen sem volt jobb. Az irodában mindenki csak panaszkodott: alacsony fizetés, túlórák, főnök hisztijei. Én csak ültem a monitor előtt és próbáltam nem sírni.

Egyik nap azonban történt valami. Ebédszünetben Éva, a kolléganőm odajött hozzám.

– Anna, minden rendben veled? Olyan szomorúnak tűnsz mostanában.

Először csak legyintettem volna, de aztán valami eltört bennem.

– Nem tudom – mondtam halkan. – Néha úgy érzem, mintha eltűntem volna.

Éva megfogta a kezem.

– Tudod, nekem is volt ilyen időszakom. De rájöttem: ha én nem teszek magamért valamit, senki sem fog.

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem.

Aznap este nem főztem vacsorát. Leültem a kanapéra egy könyvvel – valami régi kedvencemet vettem elő –, és olvasni kezdtem. Gábor értetlenül nézett rám.

– Mi van veled? Nem lesz vacsora?

– Ma nem – feleltem halkan.

A gyerekek is meglepődtek. Zsófi odabújt hozzám.

– Anya, beteg vagy?

– Nem, kicsim – mosolyogtam rá először hetek óta őszintén. – Csak most egy kicsit magammal szeretnék lenni.

Ez volt az első lépés. Apró lázadásnak tűnt, de nekem forradalom volt.

A következő hetekben elkezdtem újra sétálni esténként. Elmentem egyedül moziba is – először furcsa volt, de felszabadító. Egy régi barátnőmmel is találkoztam egy kávéra; nevettünk, mint régen.

Gábor először dühös volt.

– Most akkor ez lesz? Mindenki csinálja, amit akar?

– Nem erről van szó – próbáltam magyarázni –, csak szeretném újra jól érezni magam… önmagam lenni.

Sok veszekedésünk volt ezután. A gyerekek is érezték a feszültséget. De valahol mélyen tudtam: ha most nem változtatok, végleg elveszítem magam.

Egy este Gábor leült mellém.

– Anna… félek attól, hogy elveszítelek.

Ránéztem. A szemében ott volt az a fiú, akibe beleszerettem tizenöt éve.

– Én már rég elveszítettem magamat – suttogtam –, de most szeretném visszakapni.

Hosszú út volt előttünk. Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak könnyek és kiabálások is még bőven. De lassan elkezdtünk beszélgetni – igazi beszélgetéseket folytatni arról, hogy mit akarunk az élettől és egymástól.

A gyerekek is látták a változást rajtam: többet nevettünk együtt, többet játszottunk. Zsófi egyszer azt mondta:

– Anya, olyan jó újra boldognak látni téged!

Most már tudom: nem önzés néha magunkra figyelni. Sőt! Ha én jól vagyok, akkor tudok adni másoknak is.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jó úton járok? Vajon meg lehet menteni egy házasságot úgy, hogy közben önmagunkat is megtartjuk? Ti mit gondoltok erről? Volt már hasonló érzésetek?