Amikor a türelem elfogyott: Az éjszaka, amikor a férjem kizárt a lakásból

– Menj ki! Most azonnal! – ordította László, miközben a bejárati ajtó felé lökött. A hangja visszhangzott a szűk folyosón, mintha minden fal csak az ő haragját visszhangozná. A kezem remegett, ahogy próbáltam magamhoz venni a kabátomat, de ő már kinyitotta az ajtót, és kilökött a lépcsőházba. A hideg csempék alattam szinte égették a talpam. Az ajtó becsapódott mögöttem, és csak a sötét, dohos lépcsőház maradt nekem társaságul.

Nem ez volt az első veszekedésünk, de most valami végleg eltört bennem. Ott ültem a harmadik emeleti lépcsőn, mezítláb, egy szál pulóverben, és hallgattam, ahogy odabent László még mindig dühösen járkál. A szomszédok ajtaja mögül halk suttogás szűrődött ki – tudtam, hogy hallanak mindent, de senki sem jött ki. Magyarországon így megy ez: mindenki tudja, mi történik a másiknál, de senki sem szól bele.

Aznap este minden emlék visszakúszott: az első pofon, amit még „véletlennek” neveztem; az első alkalom, amikor sírva kértem bocsánatot valamiért, amit nem is én követtem el; az első alkalom, amikor a kisfiam, Marci rémülten bújt hozzám, mert apja túl hangosan csapta be az ajtót. Mindig azt mondtam magamnak: „Ez csak egy rossz nap volt. Holnap jobb lesz.” De sosem lett jobb.

A családom – anyám, apám – mindig azt mondta: „Kata, egy asszonynak ki kell tartania a férje mellett. Nem lehet csak úgy elmenni.” Anyám is tűrt apám mellett, pedig ő is sokszor sírt esténként. A faluban mindenki tudta, hogy apám néha megemeli a kezét, de senki sem szólt bele. „Ez családi ügy” – mondták.

A barátnőim közül is csak Zsuzsa tudott mindent. Ő próbált rábeszélni már évekkel ezelőtt: „Kata, nem érdemled ezt! Gondolj Marcira!” De én féltem. Féltem attól, hogy egyedül maradok egy albérletben Pesten, hogy nem lesz pénzem, hogy elveszítem a fiamat. Féltem attól is, mit mondanak majd az emberek: „Na tessék, megint egy nő, aki nem bírta ki.”

Aznap éjjel azonban már nem érdekelt semmi más – csak az, hogy végre csend van körülöttem. A lépcsőházban ülve először éreztem azt, hogy nem kell félnem attól, mikor csattan el újra egy pofon vagy mikor törik el egy tányér. Csak én voltam és a gondolataim.

Hajnali háromkor Zsuzsát hívtam fel. – Zsuzsa… kizárt… nem tudom mit csináljak… – suttogtam könnyeimen keresztül.

– Kata! Azonnal hívj taxit és gyere hozzám! Nem maradhatsz ott! – válaszolta határozottan.

Aztán valami furcsa nyugalom szállt meg. Felálltam, lementem az utcára. A taxis rám nézett: – Minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Most már igen – feleltem halkan.

Zsuzsánál forró teát kaptam és egy takarót. Ő csak annyit mondott: – Tudod, hogy most már nincs visszaút? – Bólintottam.

Másnap reggel László hívogatni kezdett. Először könyörgött: „Gyere haza! Nem gondoltam komolyan!” Aztán fenyegetett: „Ha nem jössz vissza, elveszem tőled Marcit!” Végül anyám is felhívott: „Kata, ne csináld ezt! Mit fognak mondani a rokonok? Egy anya nem hagyhatja ott a családját!”

De én már eldöntöttem. Elmentem a rendőrségre feljelentést tenni. A rendőr rám nézett: – Biztos ezt akarja? Tudja, mennyi papírmunka lesz ebből? – Igen – mondtam határozottan. – Végre szeretnék nyugodtan élni.

Az eljárás hosszú volt és megalázó. László ügyvédet fogadott, mindent tagadott. Anyámék nem álltak mellém. Marci miatt aggódtam legjobban – ő csendes lett és visszahúzódó. Egyik este odabújt hozzám: – Anya… ugye most már nem fogsz sírni? – Megígértem neki.

Az albérletben minden új volt: új szagok, új zajok, új félelmek. De minden nap egy kicsit könnyebb lett. Zsuzsa segített munkát találni egy pékségben. Nem volt könnyű hajnalban kelni és egész nap állni a pult mögött, de legalább tudtam fizetni az albérletet és Marcit is el tudtam látni.

A bíróság végül nekem ítélte Marcit. László eltűnt az életünkből – néha még küld fenyegető üzeneteket, de már nem félek tőle. Anyámékkal ritkán beszélek; ők még mindig azt hiszik, hogy szégyent hoztam rájuk.

De én tudom: nem szégyen az, ha valaki kiáll magáért és a gyermekéért. Nem szégyen újrakezdeni akkor sem, ha mindenki azt mondja: „Tűrj még egy kicsit!”

Most már csak azt kérdezem magamtól: hány nő ül még ma este egy magyar lépcsőházban csendben sírva? Hányan hiszik el még mindig azt a hazugságot, hogy nekik kell mindent eltűrniük? Vajon mikor leszünk végre bátrak kiállni magunkért?