Amikor a telefon csak fájdalmat hoz: Egy magyar anya és lánya eltávolodásának története

– Katalin, csörög a telefonod! – kiáltott be Béla a konyhából, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A telefonom kijelzőjén Dóra neve villogott. Régen ilyenkor örömmel vettem fel, most viszont a gyomrom görcsbe rándult. Vajon most mennyit kér? Vajon most mivel indokolja majd?

– Szia, anya! – hallottam meg a hangját, ami valaha annyi örömet okozott. Most fáradt volt és türelmetlen.

– Szia, kicsim. Hogy vagy? – próbáltam kedvesen szólni, de már előre éreztem a beszélgetés végét.

– Figyelj, most nincs sok időm. Tudnál utalni húszezer forintot? A hónap végén visszaadom, csak most nagyon beszorultam – hadarta.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy hideg zuhany. Már nem is próbálkozott beszélgetéssel, nem kérdezte, hogy vagyunk, mi van velünk. Csak a pénz számított.

– Dóra, ez már a harmadik alkalom ebben a hónapban… – kezdtem halkan.

– Tudom, de most tényleg fontos! – vágott közbe ingerülten. – Ha nem tudsz segíteni, csak mondd meg!

A vonal túloldalán csend lett. Hallottam, ahogy sóhajt. Éreztem, hogy haragszik rám, pedig csak aggódom érte. De vajon ő aggódik értünk?

Béla közben leült mellém az asztalhoz. – Megint pénzt kér? – suttogta.

Bólintottam. A szemében csalódottság tükröződött. Régen Dóra minden vasárnap hazajött ebédelni. Most hónapok óta nem láttuk.

– Anya, most miért hallgatsz? – kérdezte Dóra türelmetlenül.

– Csak… aggódom érted, kicsim. Mi van veled? Miért nem jössz haza? Miért csak akkor keresel, ha pénz kell? – törtek ki belőlem a kérdések.

– Most tényleg ezt kell? Mindig csak panaszkodtok! Én is felnőtt vagyok már! – csattant fel.

– Akkor viselkedj is úgy! – szólt közbe Béla hangosan, amitől Dóra azonnal elhallgatott.

– Jó, hagyjuk! Majd megoldom magam! – mondta végül Dóra, majd bontotta a vonalat.

A csend szinte fojtogató volt. Béla rám nézett: – Meddig fog ez még így menni? Meddig segítünk neki úgy, hogy közben egyre távolabb kerül tőlünk?

Nem tudtam válaszolni. Az asztalon ott állt a húsleves két tányérban, de egyikünk sem nyúlt hozzá. Csak ültünk egymás mellett és próbáltuk megérteni: hol rontottuk el? Mikor vált Dóra számára a család csak egy bankszámlává?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Dóra még kislány volt, együtt sütöttünk pogácsát, nevetett és mesélt az iskoláról. Akkoriban minden gondját velünk osztotta meg. Most már csak az anyagi gondjai jutnak el hozzánk.

Másnap reggel Béla szó nélkül elment dolgozni. Éreztem rajta a feszültséget. Én pedig egész nap azon gondolkodtam: vajon mi történt Dórával? A barátai? Az új munkahelye? Vagy mi magunk toltuk el magunktól azzal, hogy mindig mindent megadtunk neki?

Délután felhívtam Marikát, a legjobb barátnőmet.

– Kati, ne hibáztasd magad! A mai fiatalok ilyenek… – próbált vigasztalni.

– De hát én csak azt szeretném, ha újra beszélgetne velünk… Ha nem csak akkor keresne, amikor bajban van…

– Adj neki időt! Egyszer rájön majd, hogy nem csak a pénz számít.

De vajon tényleg így lesz? Vagy örökre elveszítettük azt a lányt, akit annyira szerettünk?

Este Dóra írt egy üzenetet: „Bocsánat az előbbiért. Sokat dolgozom mostanában és minden összejött. Szeretlek benneteket.”

Könnyek szöktek a szemembe. Válaszoltam neki: „Mi is szeretünk téged. Ha beszélgetni akarsz, mindig itt vagyunk.”

Béla csak ennyit mondott: – Talán van még remény.

De vajon elég lesz-e a szeretet ahhoz, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz? Vagy végleg elveszíti egymást egy magyar család a pénz miatt?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet segíteni úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat és egymást?