Amikor a szív összetörik, de a hit megmarad: Az én utam a fájdalmon és megbocsátáson át

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – szinte kiabáltam, miközben a kezem remegett, és a hangom elcsuklott. Az Oktogonon álltunk, körülöttünk hömpölygött a tömeg, de én csak őt láttam – meg azt a lányt, akinek a kezét fogta. A szívem olyan hangosan vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból.

Gábor nem nézett rám. Csak motyogott valamit, hogy „nem így akartam”, de már nem érdekelt. Az egész világom összeomlott abban a pillanatban. Egy éve voltunk együtt, terveztük a közös jövőt, még anyukámnak is bemutattam. És most? Egy idegen lány miatt vége mindennek.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Az emberek bámultak, de nem törődtem velük. Otthon anyám azonnal észrevette, hogy valami baj van.

– Mi történt, kicsim? – kérdezte aggódva.

– Gábor… – csak ennyit tudtam mondani, aztán újra elsírtam magam.

Anyám leült mellém, átölelt. – Tudtam, hogy ez a fiú nem hozzád való – mondta halkan. – De most ne gondolj rá, inkább pihenj.

De hogyan tudtam volna nem gondolni rá? Mindenhol őt láttam: az üres bögrén, amit tőle kaptam; a kabátomon, amit együtt vettünk; még a telefonom háttérképén is ott mosolygott rám. Napokig ki sem mozdultam otthonról. A barátnőim hívtak, hogy menjek velük moziba vagy sétálni, de én csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont.

Aztán egy este, amikor már azt hittem, hogy sosem lesz jobb, Anna barátnőm átjött hozzám.

– Elég volt ebből! – jelentette ki határozottan. – Nem hagyhatod, hogy egy fiú miatt tönkremenjen az életed.

– Nem érted… – suttogtam. – Szerettem őt.

– Tudom. De magadat is szeretned kellene. Gyere el velem vasárnap templomba. Lehet, hogy ott megtalálod azt a békét, amit most keresel.

Nem akartam menni, de végül beadtam a derekam. A templomban csend volt és nyugalom. Miközben hallgattam a pap szavait a megbocsátásról és az újrakezdésről, valami megmozdult bennem. Talán tényleg nem Gábor volt az igazi. Talán mindennek oka van.

Az elkövetkező hetekben lassan kezdtem összeszedni magam. Beszélgettem anyámmal, Annával és még az öcsémmel is – aki persze csak annyit mondott: „Na végre, hogy rájöttél, mekkora tuskó volt!”

A legnehezebb mégis az volt, amikor Gábor felhívott. Azt mondta, sajnálja, és szeretné, ha barátok maradnánk.

– Nem tudok most barátod lenni – válaszoltam remegő hangon. – Meg kell bocsátanom neked… de először magamnak kell megbocsátanom, amiért hagytam, hogy így bánj velem.

Letettem a telefont és sírtam – de ez már másfajta sírás volt. Megkönnyebbülés volt benne.

A családom is lassan kezdte elfogadni, hogy újra önmagam vagyok. Anyám végre nem aggódott annyit értem, Anna pedig minden héten elhívott valahova. Még egy új fiúval is megismerkedtem egyszer egy könyvtárban – Tamásnak hívják –, de most már óvatosabb vagyok.

A legfontosabb azonban az volt, hogy megtanultam: nem mások miatt kell megbocsátani, hanem magunk miatt. A hit adott erőt ahhoz, hogy ne ragadjak bele a múltba.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hányan élnek még úgy közöttünk, hogy nem tudnak továbblépni egy csalódás után? Hányan hiszik azt, hogy soha többé nem lesznek boldogok? Én is így éreztem… de most már tudom: mindig van remény.

Ti mit gondoltok? Meg lehet igazán bocsátani annak, aki összetörte a szívünket? Vagy inkább magunkat kell először meggyógyítani?