Amikor a szív megáll – Az első éjszaka a férjem falujában: Egy budapesti lány vallomása

– Miért nem tudsz legalább egy kicsit alkalmazkodni, Janka? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a fakanalat. A hangja úgy hasított belém, mint a hideg februári szél, ami aznap este is végigfújt a kis falusi ház résein. Ott ültem, összeszorított szájjal, a férjem, Gábor mellett, és próbáltam nem sírni. Az első éjszakám volt náluk, és már most úgy éreztem, mintha mindenki ellenem lenne.

Budapesti lány vagyok. A belváros zajához, a kávézók illatához és a villamos csilingeléséhez szoktam. Gáborral két éve ismerkedtünk meg az egyetemen, és bár mindig mesélt a faluról, ahol felnőtt, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ott kell majd helytállnom. Most viszont itt voltam, egy aprócska Nógrád megyei faluban, ahol mindenki mindenkit ismert – és ahol én voltam az idegen.

Az első pillanattól kezdve éreztem Ilona néni tekintetét magamon. Nem mondott ki mindent hangosan, de minden mozdulatában ott volt az ítélet: „Ez a városi lány mit keres itt?” Amikor beléptünk a házba, csak egy rövid biccentést kaptam tőle. A vacsora alatt végig faggatott: „Tudsz-e főzni? Szereted-e az állatokat? Hány testvéred van?” – mintha egy vizsgán ülnék.

Gábor próbált oldani a feszültségen. – Anyu, Janka nagyon ügyes, majd meglátod! – mondta mosolyogva, de Ilona néni csak horkantott.

A vacsora után segíteni akartam elpakolni. Megfogtam egy tányért, de Ilona néni kikapta a kezemből. – Majd én! Itt nálunk rend van! – mondta szigorúan. Éreztem, hogy nem akarja, hogy hozzányúljak semmihez. Kimentem az udvarra levegőt venni. A sötétben csak a kutyaugatás hallatszott és a szél zúgása. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Gábor utánam jött. – Ne vedd magadra! Anyám ilyen mindenkivel… csak nehéz neki elengedni a fiát – próbált vigasztalni.

– De én mindent rosszul csinálok! – suttogtam. – Nem tudom, hogy fogok itt beilleszkedni.

Az éjszaka hosszú volt. A vendégszobában aludtunk, ahol a falon régi családi fotók lógtak. Néztem Gábor gyerekkori képét: mosolygott rajta, boldog volt. Vajon én is tudok majd így mosolyogni ebben a házban?

Reggel korán keltem. Hallottam Ilona nénit a konyhában sertepertélni. Bátorságot gyűjtöttem és bementem hozzá.

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem halkan.

Rám nézett, szeme szigorú volt, de mintha egy pillanatra megenyhült volna.

– Ha már itt vagy… pucold meg a krumplit! – mondta.

Leültem az asztalhoz és elkezdtem hámozni. Az ujjaim ügyetlenek voltak; otthon sosem kellett ilyet csinálnom. Ilona néni figyelte minden mozdulatomat.

– Nem így kell! Nézd csak! – odajött mellém és megmutatta. A keze durva volt, de határozott. Próbáltam utánozni.

– Látod? Nem olyan nehéz – mondta végül.

A nap lassan telt. Gábor apja, László bácsi is hazajött a földről. Ő kedvesebb volt velem; mesélt a faluról, a régi időkről. De Ilona néni továbbra is távolságtartó maradt.

Délután átjött Gábor húga, Zsuzsi is. Ő kíváncsi volt rám.

– Milyen Budapesten élni? – kérdezte izgatottan.

– Nagyon más… mindig zaj van, sok ember… de most már Gábor miatt inkább ide tartozom – válaszoltam félénken.

Zsuzsi elmosolyodott. – Majd megszokod! Csak ne add fel!

Este újra összeültünk vacsorázni. Ilona néni kevesebbet szólt hozzám, de amikor meglátta, hogy szépen megpucoltam a krumplit, bólintott egyet.

Aznap este már nem sírtam el magam. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem; hogy minden nap újabb harc lesz az elfogadásért. De azt is éreztem: talán egyszer majd tényleg családtag lehetek itt.

Most, hónapokkal később visszagondolva arra az első éjszakára, csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg olyan nagyok köztünk a különbségek? Vagy csak félünk attól, amit nem ismerünk?

Mit gondoltok? Ti is éreztétek már magatokat idegennek egy új családban vagy közegben?