Amikor a szeretet kevés: Egy elveszett álom és családi szakadék története
– Nem tudom megtenni, Anna. Egyszerűen nem megy – mondta Gábor, miközben remegő kézzel szorította a kávéscsészét a konyhaasztalnál. A hangja halk volt, de minden szava úgy vágott belém, mintha pengével karcolták volna a bőrömre.
Aznap reggel volt, amikor mindennek vége lett. Az esküvőnk előtt két héttel. A fehér ruhám már ott lógott a szekrényben, anyám minden nap hívogatott, hogy mikor próbálom fel újra, és a barátnőim már szervezték a lánybúcsút. De Gábor arca sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak.
– A gyerekek… nem tudják elfogadni ezt. Próbáltam mindent, de… – elcsuklott a hangja. – Nem akarom, hogy ők szenvedjenek miattam.
Ott ültem vele szemben, és csak néztem rá. Az elmúlt három év minden pillanata lepörgött előttem: az első közös kirándulásunk a Balatonon, amikor Zsófi, Gábor lánya, még mosolygott rám; az első karácsonyunk együtt, amikor Dávid, a fia, csak morogva ült az asztalnál; az összes próbálkozásom, hogy beilleszkedjek ebbe az új családba.
– És én? – kérdeztem halkan. – Én nem számítok?
Gábor lehajtotta a fejét. – Sajnálom, Anna. Szeretlek, de… nem akarom elveszíteni őket sem.
A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Tudtam, hogy Gábor szereti a gyerekeit. Tudtam, hogy én sosem leszek az anyjuk helyettük. De azt hittem, ha elég türelmes vagyok, ha elég szeretetet adok nekik, egyszer majd elfogadnak.
A családom persze nem értette. Anyám napokig csak sírt és szidta Gábort. – Hogy lehet ilyen gyáva? – kérdezte újra és újra. – Egy férfi, aki nem áll ki azért, akit szeret? Ez nem férfi!
Apám csendesebb volt. Egy este leült mellém a nappaliban, és csak annyit mondott: – Néha nem elég szeretni valakit. Néha az élet más utat szán nekünk.
De én nem akartam más utat. Én Gábort akartam. A közös jövőnket akartam. Azt az életet, amit együtt álmodtunk meg.
A barátaim is megosztottak voltak. Kata szerint jobban jártam így: – Gondolj bele, Anna! Ha most ilyen nehézségek vannak, mi lett volna később? Örökké harcolnod kellett volna a helyedért.
De Réka csak annyit mondott: – Az igazi szeretet mindent legyőz. Talán még nincs vége ennek a történetnek.
A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőim sajnálkozva néztek rám, amikor reggelente beléptem az irodába. Egyikük sem merte megkérdezni, mi történt pontosan – csak csendben hozták nekem a teát és próbáltak kedvesek lenni.
Az utcán is éreztem az emberek tekintetét. Egy kisvárosban gyorsan terjednek a hírek. Mindenki tudta, hogy Anna esküvője elmaradt. Mindenki találgatott: vajon miért?
A legnehezebb azonban az volt, amikor egyedül maradtam esténként a lakásomban. A csend szinte fojtogató volt. Néha elővettem Gábor egyik ingét, amit nálam felejtett, és magamhoz szorítottam. Próbáltam elképzelni, milyen lett volna az életünk együtt.
Egyik este aztán csörgött a telefonom. Zsófi volt az.
– Anna? – hallatszott bizonytalanul a hangja.
– Igen? – válaszoltam remegő hangon.
– Sajnálom… – mondta halkan. – Nem akartuk ezt… csak… féltünk attól, hogy minden megváltozik.
Sokáig hallgattunk mindketten.
– Én is félek – vallottam be végül. – De szerettem volna veletek egy család lenni.
Zsófi sírni kezdett a vonal másik végén.
– Talán egyszer… – suttogta.
Ezután napokig nem beszéltem senkivel. Próbáltam feldolgozni mindazt, ami történt. Próbáltam megérteni Gábort is, a gyerekeit is – és magamat is.
Aztán egy reggel felkeltem, és úgy döntöttem: nem hagyom, hogy ez határozza meg az életem hátralévő részét. Elmentem futni a Tisza-parton, éreztem a friss levegőt az arcomon, és először hónapok óta egy kicsit könnyebbnek éreztem magam.
De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg elég lehet valaha is a szeretet? Vagy vannak sebek és árnyak, amiket még a legmélyebb érzések sem tudnak begyógyítani?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki így döntött? És vajon van-e esély egy újrakezdésre ott, ahol ennyi fájdalom maradt?