Amikor a szerelem nem ismer határokat: Az én történetem, ahol a korkülönbség mindent felforgatott

– Hogy képzeled ezt, Dávid? – csattant fel anyám hangja, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. A nappali sarkában álltam, vizes hajjal, remegő kézzel, miközben apám csak némán bámult rám, mintha valami bűnt követtem volna el. – Egy ötvenkilenc éves nővel? Hát normális vagy te? – folytatta anyám, hangja egyre magasabbra emelkedett.

Nem tudtam megszólalni. Csak Melinda arcára gondoltam, ahogy tegnap este rám mosolygott a Margitszigeten, amikor azt mondta: „Dávid, én félek. Félek attól, hogy elveszítelek, mert mindenki ellenünk van.”

Azt hittem, a szerelem egyszerű. Hogy ha két ember szereti egymást, az elég. De amikor Melindával először találkoztam a könyvtárban – ő épp egy Kosztolányi-kötetet keresett, én pedig a szakdolgozatomhoz kutattam –, még nem sejtettem, hogy az életem teljesen felfordul. Melinda haja őszbe hajló volt, de a szemei fiatalosan csillogtak. Olyanokat mondott, amiket még soha senkitől nem hallottam: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy mások véleménye szerint éljük.”

A barátaim először csak viccelődtek. – Dávid, te aztán szereted az érett nőket! – nevetett Gergő a sörözőben. De amikor látták, hogy komolyra fordul a dolog, már nem voltak ilyen jókedvűek. – Ez beteges – mondta egyszer Zsófi. – Gondolj bele, mit szólnak majd az emberek! Mit szól majd a családod?

Hát most megtudtam.

– Anyu, én szeretem Melindát – mondtam végül halkan. – Nem érdekel, hány éves. Boldog vagyok vele.

Apám felállt. – Ez nem normális! Mit gondolsz, mi lesz ebből? Unokákat már ne is várjunk? Vagy majd együtt jártok orvoshoz?

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. De Melinda hangja ott visszhangzott bennem: „Az élet túl rövid…”

A következő hetek pokoliak voltak. Anyám nem szólt hozzám napokig. Apám csak annyit mondott reggelente: „Remélem, hamar észhez térsz.” A barátaim elmaradoztak mellőlem. Egyedül Melinda maradt.

Egy este nála ültem a régi polgári lakásában. A falakon régi családi fotók, könyvek mindenhol. Melinda csendben teát főzött.

– Sajnálom, hogy miattam ennyit szenvedsz – mondta halkan.

– Nem miattad van – ráztam meg a fejem. – Hanem miattuk. Mert nem értik.

Melinda leült mellém. Megfogta a kezem.

– Tudod, amikor fiatal voltam, mindig azt hittem, hogy majd egyszer mindenki elfogad olyannak, amilyen vagyok. De most már tudom: az emberek félnek attól, amit nem értenek.

Aznap este először sírtam Melinda előtt.

Aztán jött a fordulat: Melinda lánya, Anna hazajött Londonból. Soha nem találkoztunk korábban. Egy vasárnap délután Melinda bemutatott neki.

Anna végigmért. – Te vagy Dávid? – kérdezte hidegen.

– Igen…

– Tudod te egyáltalán, mit csinálsz? Az anyám egész életében másokat szolgált ki. Most végre nyugdíjas lehetne… és akkor jössz te…

Melinda közbeszólt: – Anna! Dávid nem kihasznál engem.

Anna csak legyintett.

Aznap este Melinda csendes volt. Éreztem rajta a feszültséget.

– Lehet, hogy igazuk van? – kérdezte halkan. – Lehet, hogy tényleg csak ártunk egymásnak?

Nem tudtam válaszolni.

A következő napokban egyre többet gondolkodtam azon, hogy talán tényleg nincs jogom boldognak lenni Melindával. Hogy talán tényleg csak önző vagyok.

De aztán egy este Melinda hívott: – Gyere át! Szükségem van rád.

Átmentem hozzá. Ott ült az ablakban, kezében egy régi fényképpel.

– Nézd – mutatta –, ez anyám és apám esküvőjén készült kép. Ők is harcoltak mindenki ellen… és boldogok voltak.

Leültem mellé.

– Én veled akarok lenni – mondtam végül. – Akárki akármit mond.

Melinda rám nézett könnyes szemmel.

– Akkor vállaljuk együtt! – suttogta.

Onnantól kezdve nem titkolóztunk többé. Elmentünk együtt moziba, kávézni, sétálni a városban. Az emberek néztek ránk furcsán; néha hallottam suttogásokat mögöttünk: „Biztos az anyja…” vagy „Ez undorító…”

De amikor Melinda rám mosolygott, minden más megszűnt létezni.

A családom lassan beletörődött. Anyám egyszer azt mondta: – Ha boldog vagy… hát legyen.

A barátaim közül néhányan visszatértek mellém; mások végleg eltűntek az életemből.

De én megtanultam valamit: az igazi boldogságért néha harcolni kell. És néha azok ellen is, akiket a legjobban szeretsz.

Most itt ülök Melinda mellett egy esős júniusi estén, és arra gondolok: vajon tényleg annyira fontos a korkülönbség? Vagy csak mi tesszük azzá?

Ti mit tennétek a helyemben? Feladnátok a szerelmeteket azért, mert mások nem értik meg?