Amikor a szerelem és a hit ütközik: Az én történetem, ahol minden darabokra hullott

– Nem mehetsz hozzá, Anna! – harsogta apám hangja a konyhában, miközben anyám remegő kézzel törölgette a könnyeit a konyharuhába. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Ott álltam a hokedlin, 27 évesen, mint egy engedetlen kamasz, és próbáltam elmagyarázni nekik, hogy Gábor nem az ördög, csak mert más vallású.

– Apa, kérlek… – kezdtem újra, de ő már fel-alá járkált, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

– Katolikus vagyunk! Mindig is azok voltunk! – csattant fel. – Hogy nézne ez ki a faluban? Mit mondanának a rokonok? Hogy engedhetném meg, hogy egy reformátushoz menj hozzá?

Anyám csak sírt. Tudtam, hogy ő is szereti Gábort, de nem mer ellentmondani apámnak. A testvérem, Zsuzsi is ott állt a sarokban, és csak lesütötte a szemét. Ő már elköltözött Budapestre, ott mindenki azt csinál, amit akar – legalábbis ezt mondta mindig.

Gáborral három éve ismertük egymást. Egy egyetemi bulin találkoztunk Szegeden. Ő volt az első fiú, aki igazán figyelt rám. Nem csak udvarolt, hanem meghallgatott. Amikor először elmondtam neki, hogy nálunk minden vasárnap templomba kell menni, csak mosolygott.

– Nálunk is szokás – mondta. – Csak mi máshova járunk.

Akkor még nem gondoltam, hogy ebből ekkora baj lehet. De ahogy komolyabbra fordult köztünk a dolog, egyre többször jött elő a téma. Gábor családja Debrecenből származik, náluk a református hit legalább olyan fontos volt, mint nálunk a katolikus. Az ő anyja is félt attól, hogy „elviszem” tőlük Gábort.

Az igazi pokol akkor kezdődött, amikor Gábor megkérte a kezemet. Egy szombat délután volt, a Tisza-parton sétáltunk. Elővette a gyűrűt, és azt mondta:

– Anna, szeretlek. Nem érdekelnek a különbségek. Veled akarom leélni az életem.

Akkor azt hittem, semmi sem állhat közénk. De tévedtem.

Amikor elmondtuk a családoknak, mindkét oldalon kitört a vihar. Apám napokig nem szólt hozzám. Anyám csak annyit mondott:

– Kislányom, gondold meg jól. Ez nem olyan egyszerű.

Gábor anyja is sírt. Azt mondta neki:

– Fiam, mi lesz az unokákkal? Melyik templomba viszitek majd őket?

Próbáltunk kompromisszumot találni. Beszéltünk arról, hogy mindkét vallás hagyományait tiszteletben tartjuk majd. De egyik család sem akart engedni.

A faluban is elkezdtek suttogni rólunk. A boltban néha úgy néztek rám az asszonyok, mintha valami bűnt követtem volna el. A plébános is félrehívott egyszer:

– Anna, gondold át ezt még egyszer. A hit nem játék.

Éjszakánként nem tudtam aludni. Gáborral egyre többet veszekedtünk. Ő azt mondta:

– Miért nem tudsz kiállni mellettem? Miért hagyod, hogy a családod irányítsa az életed?

Én pedig visszavágtam:

– Te sem érted! Nekem ők mindent jelentenek! Nem tudom csak úgy félredobni őket!

Aztán egy este Gábor ultimátumot adott:

– Vagy velem jössz Debrecenbe, vagy vége.

Ott ültem az ágy szélén, és zokogtam. Anyám bejött hozzám.

– Kislányom… – kezdte halkan. – Tudod, hogy szeretlek. De apád soha nem fogja elfogadni ezt a házasságot.

– És te? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél… de félek attól, mi lesz ebből.

Másnap reggel Gábor elment Debrecenbe. Nem hívott többé. Én pedig ott maradtam egyedül a szobámban, körülöttem az összetört álmokkal és a családom csendjével.

Azóta eltelt két év. Még mindig nem tudom eldönteni, jól tettem-e, hogy maradtam. Néha azt érzem, elárultam magamat és Gábort is. Máskor meg azt gondolom: talán tényleg nem lehet két világ között hidat építeni.

Ti mit tennétek? Megéri feladni mindent a szerelemért? Vagy vannak határok, amiket nem lehet átlépni?