Amikor a saját fiam tett hajléktalanná – Egy magyar anya megrázó vallomása

– Anyu, csak írd alá, minden rendben lesz! – Gábor hangja remegett, de a szemeiben ott volt az a régi, makacs fény, amit gyerekkora óta ismertem. Az asztalon előttem a papírok: ajándékozási szerződés, ügyvéd által előkészítve. A lakásom, ahol negyven évet éltem le, ahol Gábort is felneveltem, most egyetlen tollvonással az övé lehetett volna.

– Biztos vagy ebben, fiam? – kérdeztem halkan. – Tudod, mennyit jelent nekem ez a hely.

– Anyu, hát nem bízol bennem? – nézett rám sértetten. – Azt mondtad mindig, hogy család vagyunk. Sosem hagynálak cserben!

Aláírtam. Azt hittem, ezzel segítek neki: fiatal családja volt, két kisgyerek, az albérletük szűkös és drága. Azt mondta, csak papíron kell neki a lakás, hogy hitelt vehessen fel. Megígérte, hogy amíg élek, az otthonom marad.

Ma már tudom: az a nap volt az életem legnagyobb hibája.

Most itt ülök a Városliget egyik padján. A tavaszi napfény melegíti a hátamat, de belül fázom. Egy szatyorban mindenem: néhány ruha, fényképek Gáborról kicsiként, és egy régi porcelánmadár, amit még anyámtól kaptam. Az otthonom már nem az enyém. Gábor és az új felesége – Zsuzsa – múlt héten közölték velem: el kell költöznöm. „Anyu, nekünk is jár egy kis élet!” – mondta Zsuzsa nevetve, miközben a konyhában pakolta el a dolgaimat.

– De hova menjek? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Majd megoldod – mondta Gábor feszülten. – Nem akarunk veszekedni. Ez most így lesz jó mindenkinek.

Akkor értettem meg igazán: már nem vagyok fontos. Egyetlen aláírás elég volt ahhoz, hogy idegen legyek a saját életemben.

Azóta minden napomat a parkban töltöm. Nézem az embereket: fiatal anyák tolják a babakocsit, idősek sakkoznak a padokon. Néha odajön valaki beszélgetni – egy másik hajléktalan asszony, Marika néni –, de én csak bólogatok. Nem akarok beszélni arról, hogyan jutottam ide.

Éjszakánként egy ismerős régi szomszédnál húzom meg magam a pincében. Nem akarom terhelni őket, de nincs hova mennem. Az önkormányzatnál azt mondták: „Sajnáljuk, de ha önként írta alá az ajándékozást, jogilag nincs mit tenni.” Az ügyvéd is csak vállat vont: „Ez gyakori történet mostanában…”

Gáborral próbáltam beszélni. Felhívtam őt egyik este:

– Fiam, kérlek… legalább egy szobát hadd kapjak vissza! Nem akarok sokat.

– Anyu, ne kezdjük újra! – mondta ingerülten. – Nekünk is nehéz most. Zsuzsa terhes megint, kell a hely. Majd keresel magadnak valamit.

Letettem a telefont. Sírtam egész éjjel. Hogy lehet az, hogy akit a világon a legjobban szerettem, most így beszél velem?

Az emberek azt mondják: „Biztos történt valami köztetek.” De nem történt semmi különös. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban a varrodában, hogy tanulhasson; sosem mentem el nélküle nyaralni; minden karácsonykor együtt voltunk.

Talán túl sokat adtam? Talán elkényeztettem? Vagy csak ilyen lett ez a világ?

A parkban néha hallom más idősek történeteit is. Egyiküknek az unokája adta el titokban a házat; másikuknak a lánya küldött pénzt Németországból, de sosem jött haza meglátogatni. Mindannyian ugyanazt kérdezzük magunktól: hol rontottuk el?

Egyik délután Marika néni leült mellém.

– Ne sírj már annyit, Ilonka! – mondta halkan. – Az élet megy tovább. Lesz még jobb is.

– De hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten. – Hova mehetnék? Ki segít egy öregasszonynak?

– Egymásra számíthatunk – felelte Marika néni. – Más nem fog.

Azóta próbálok erős maradni. Minden reggel összeszedem magam: megmosakszom a közeli nyilvános mosdóban, keresek valami munkát – takarítást vagy bevásárlást –, hogy legalább néhány forintom legyen kenyérre.

De esténként még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: miért tette ezt velem Gábor? Miért lett fontosabb neki egy új autó vagy nagyobb nappali annál, aki mindent odaadott neki?

Néha elképzelem, hogy egyszer majd visszajön hozzám bocsánatot kérni. Hogy rájön: anyja csak egy van. De aztán felébredek a hideg padlón és tudom: ez csak álom.

Talán egyszer még lesz otthonom újra. Talán egyszer még lesz családom is. De most csak ülök itt a padon és várom a holnapot.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?