Amikor a pénz szétfeszíti a családot: Miért nem tudok segíteni a húgomnak?
– Nem hiszem el, hogy ezt is nekem kell megoldanom! – csattantam fel, miközben anyám a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A tekintete üres volt, mintha minden gondolatát elnyelte volna a szürke januári délután.
– Zsófi nem tudja, hogy mihez kezdjen – mondta halkan. – Amióta Gábor beadta a válópert, teljesen összeomlott. A gyerekek is csak sírnak.
– Tudom, anya, de én is most költöztem vissza Pestre, új munkahelyem van, alig jövök ki a fizetésemből. Nem tudok segíteni neki anyagilag! – próbáltam magyarázni, de mintha falnak beszéltem volna.
Anyám csak bólintott, aztán újra Zsófiról kezdett beszélni. Hogy mennyire nehéz neki, hogy Gábor mennyire igazságtalan volt, és hogy most minden rajtam múlik. Mintha az én gondjaim nem is léteznének.
Aztán Zsófi hívott. A hangja remegett.
– Nóri, kérlek… csak egy kis kölcsön kellene, amíg elindul az új munkahelyem. A gyerekeknek iskolakezdésre kellene cipő…
Hallgattam. A szívem szakadt meg érte, de közben eszembe jutott a saját albérletem, az üres hűtőm, és az a rengeteg éjszaka, amikor azon aggódtam, hogy elég lesz-e a pénzem hó végéig.
– Zsófi… én most tényleg nem tudok segíteni. Sajnálom – mondtam végül.
Csend lett. Aztán csak ennyit mondott:
– Tudtam…
Letette. Éreztem, ahogy a bűntudat összeszorítja a torkomat. De mit tehettem volna? Évekig én voltam az, aki mindent megoldott: amikor apánk meghalt, én jártam utána a papíroknak; amikor anyánk beteg lett, én vittem orvoshoz; amikor Zsófi először elvesztette a munkáját, én fizettem ki a villanyszámláját. Most viszont elfogytam.
Este anyám újra hívott.
– Nóri, nem értem, miért vagy ilyen önző! Zsófi mindig számíthatott rád…
– És én? Én kire számíthatok? – kérdeztem vissza. – Nekem ki segít?
Anyám csak sóhajtott.
– Te mindig erős voltál…
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ebben a családban nekem nincs jogom gyenge lenni. Nekem mindig mindent bírni kell. De most már nem bírom.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Márta néni odajött hozzám egy nap:
– Nóri, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz.
Elmosolyodtam.
– Csak egy kis családi zűr…
Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamra akarok gondolni? Miért természetes az, hogy mindig nekem kell mindent megoldani?
A következő héten Zsófi nem keresett. Anyám sem hívott. Egyedül maradtam a csenddel és a bűntudattal. De valahol mélyen éreztem: most először magamért döntöttem.
Egy este aztán csöngettek. Zsófi állt az ajtóban. A szeme vörös volt a sírástól.
– Haragszol rám? – kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
– Nem haragszom. Csak… nem tudok mindig ott lenni. Nekem is nehéz most.
Leültünk a kanapéra. Sokáig csak ültünk csendben.
– Sajnálom – mondta végül Zsófi. – Tudom, hogy neked sem könnyű. Csak annyira félek egyedül…
Megfogtam a kezét.
– Nem vagy egyedül. De most mindkettőnknek meg kell tanulni segítséget kérni… mástól is. Nem csak egymástól.
Aznap este először éreztem azt, hogy talán mégis lehet másképp élni. Hogy talán nem önzőség néha nemet mondani.
De vajon tényleg bűnt követtem el? Vagy csak végre magamra figyeltem? Ti mit tennétek a helyemben?