Amikor a nagymamák összecsapnak: Harc az első látogatásért az unokánál
– Nem hiszem el, hogy ezt csináljátok velem! – kiáltottam fel, miközben a karomban tartottam az alvó Lilit. A kórházi szoba ablaka előtt álltam, a délutáni napfényben fürödve, de a szívem sötét volt, mint egy viharos augusztusi égbolt.
Anyám, Margit, a sarokban ült, karba tett kézzel, ajkán az a jól ismert, sértett vonás. Anyósom, Ilona, az ágy mellett toporgott, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne belőle a vihar.
– Én vagyok az anyja! Nekem jár az első látogatás! – csattant fel Margit.
– De én is az unokám vagyok! – vágott vissza Ilona. – És különben is, Zoli az én fiam!
Zoli, a férjem, csak némán állt az ajtóban. Láttam rajta, hogy legszívesebben eltűnne a föld alá. Én pedig csak azt éreztem: mindjárt összeroppanok.
Az egész már a szülés előtt elkezdődött. Margit hetek óta szervezte, hogy majd ő jön segíteni hozzánk az első napokban. Főz majd húslevest, rendet rak, és megtanít mindenre, amit egy magyar anyának tudnia kell. Ilona viszont azt mondta: „Nálunk az a szokás, hogy az anyós segít először. Én is így csináltam annak idején.”
A két nő között régi sérelmek húzódtak. Margit sosem bocsátotta meg Ilonának, hogy Zoli esküvőjén túl hangosan kritizálta a menüt. Ilona pedig mindig úgy érezte, Margit lenézi őt, mert vidékről jött.
A szülés után alig telt el egy nap, már mindketten ott voltak a kórházban. Egymás szavába vágtak, minden mozdulatomat figyelték. Ha Margit megfogta Lilit, Ilona rögtön ott termett: „Majd én is tartom egy kicsit!” Ha Ilona hozott nekem gyümölcsöt, Margit csak annyit mondott: „Remélem, nem túl savanyú.”
A harmadik napon már nem bírtam tovább.
– Elég! – sírtam el magam. – Nem akarom ezt! Nem akarom, hogy Lili első napjai veszekedéssel teljenek!
Mindketten meglepődtek. Margit odajött hozzám, megsimogatta a hajam.
– Kicsim, csak segíteni akarok…
Ilona is közelebb lépett.
– Tudod, mennyire vártam már ezt az unokát…
De egyikük sem engedett igazán. Másnap otthon folytatódott minden. Margit hajnalban érkezett: „Hozok friss kiflit!” Ilona délben toppant be: „Főztem egy kis lecsót!” Egymás mellett ültek a nappaliban, és minden apróságon összevesztek.
– Nem így kell pelenkázni! – szólt Margit.
– Dehogynem! Zolit is így pelenkáztam! – vágott vissza Ilona.
Éjszakánként sírva feküdtem le. Zoli próbált vigasztalni:
– Majd elmúlik… csak most mindenki túlérzékeny.
De én tudtam: ez nem csak most van így. Ez mindig is így volt. Két nő, akik mindent jobban tudnak – és én középen állok.
Egyik este Margit odajött hozzám a konyhába.
– Látom rajtad, hogy szenvedsz… De nem tudok más lenni. Mindig is harcolnom kellett mindenért.
Másnap Ilona maradt fent velem éjjel.
– Tudod, Ivett – mondta halkan –, én sosem voltam elég jó senkinek. Most legalább az unokámnak szeretnék az lenni.
A szavaik fájtak. Mindkettőjükben ott volt a szeretet – de ott voltak a régi sebek is. És én csak azt akartam: béke legyen végre.
Egyik reggel Lili sírni kezdett. Mindketten egyszerre ugrottak fel hozzá. Összenéztek – és valami történt. Talán először látták egymást igazán.
– Adj ide! – mondta Margit.
– Inkább én… – kezdte Ilona.
Aztán mindketten visszahúzódtak.
– Talán… együtt? – kérdezte Margit halkan.
Ilona bólintott. Együtt ringatták Lilit. Én pedig néztem őket – két asszonyt, akik egész életükben harcoltak valamiért vagy valaki ellen. Most először nem egymás ellen harcoltak, hanem együtt voltak egy új élet körül.
Azóta sem tökéletes minden. Néha még mindig összevesznek azon, ki főz jobban vagy ki tudja jobban elaltatni Lilit. De már tudják: ha tovább harcolnak, csak engem bántanak vele – és Lilit is.
Néha azon gondolkodom: vajon miért olyan nehéz elengedni a régi sérelmeket? Miért nem tudunk csak örülni annak, ami van? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon egyszer tényleg béke lesz köztünk?