Amikor a múlt bekopog: Egy eltűnt lány titka és egy család próbája – Vajon képesek vagyunk megbocsátani?

– Mit keres ez a gyerek az ajtónk előtt, Ilona? – kérdezte remegő hangon a férjem, Laci, miközben a viharos szélben próbálta becsukni az ajtót. A kisfiú, akinek az arca annyira ismerős volt, hogy szinte fájt ránézni, reszketve kapaszkodott a plédbe. Egyetlen cetli volt a kezében: „Vigyázzatok rá. Réka.”

A szívem összeszorult. Réka. A lányunk neve, akit három éve nem láttunk, akiről csak annyit tudtunk, hogy valahol Budapesten próbál boldogulni. Azóta sem hívott, nem írt, csak néha jött egy-egy képeslap vagy egy ismerősön keresztül egy rövid üzenet: „Jól vagyok.” Most pedig itt állt előttünk egy kisfiú, akinek a szeme pontosan olyan volt, mint Rékáé gyerekkorában.

– Hozd be gyorsan! – mondtam Lacinak, és már nyúltam is a gyerek felé. A kisfiú nem sírt, csak nézett rám nagy, barna szemekkel. – Hogy hívnak téged? – kérdeztem halkan.

– Marci vagyok – suttogta.

Aznap éjjel egyikünk sem aludt. Laci a konyhában ült, kezében a cetlivel, én pedig Marcit takargattam be újra meg újra, mintha attól kevésbé lenne idegen ez az egész helyzet. Az eső dobolt az ablakon, és minden csepp egy-egy emlék volt Rékáról: az első lépései, amikor először mondta ki, hogy „anya”, amikor kamaszkorában összevesztünk azon, hogy túl sokat lóg a barátaival.

Másnap reggel Laci már korán felkelt. – Fel kell hívnunk a rendőrséget – mondta határozottan.

– Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Mi van, ha csak bajban van? Ha csak időt kér?

– Ilona, ez nem normális! Egy anya nem hagyja itt csak úgy a gyerekét! – kiabált rám Laci, de láttam rajta, hogy ő is ugyanúgy fél és tanácstalan.

A napok teltek. Marci egyre otthonosabban mozgott nálunk. Szerette a kakaót reggelire, és esténként mindig azt kérte, hogy meséljek neki Rékáról. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyit mondjak el neki. Hogy mondjam el egy ötévesnek, hogy az anyja eltűnt?

Egyik este Marci odabújt hozzám:
– Anya azt mondta, hogy ti nagyon jó emberek vagytok. Hogy itt biztonságban leszek.

Elsírtam magam. Laci csak némán simogatta a hátamat. Aznap este először beszéltünk igazán arról, ami történt.

– Szerinted miért tette ezt Réka? – kérdezte Laci.

– Nem tudom… Talán félt valamitől. Talán bajban van. Vagy csak nem bírta tovább egyedül…

– De miért nem szólt nekünk? Miért nem kért segítséget?

Nem volt válaszom. Csak a bűntudat maradt bennem: vajon mi rontottuk el? Túl szigorúak voltunk? Túl sokat vártunk el tőle? Vagy egyszerűen csak más utat választott?

A faluban hamar elterjedt a hír. A szomszédok suttogtak mögöttünk: „Hallottad? Az Ilonáék lánya visszajött… vagyis csak a gyerekét hozta vissza.” Volt, aki segíteni akart, de sokan inkább elfordultak tőlünk.

Egyik délután váratlanul becsöngetett hozzánk Réka régi barátnője, Zsuzsi.
– Ilona néni… beszélnünk kellene.

Leültünk a konyhában. Zsuzsi zavartan nézett rám:
– Réka… nagyon nehéz időszakon megy keresztül. Nem tudom pontosan mi történt vele Pesten, de… rossz társaságba keveredett. Volt valami férfi is…

A szívem összeszorult. Mindig féltem ettől. Hogy egyszer valaki kihasználja a naivitását.

– Tudod hol van most? – kérdeztem reménykedve.

– Nem… de azt mondta nekem pár hete: „Ha bármi történik velem, Marci legyen biztonságban.”

Aznap este Lacival összevesztünk. Ő azt mondta, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy megtaláljuk Rékát – akár rendőrségi ügyet is csináljunk belőle. Én viszont rettegtem attól, hogy ezzel csak még nagyobb bajba sodorjuk őt.

Hetek teltek el így: várakozásban, bizonytalanságban. Marci közben egyre inkább a családunk része lett. Néha úgy éreztem, mintha Réka újra velünk lenne – mintha minden hibánkat jóvátehetnénk azzal, hogy most jól csináljuk.

Aztán egy este csörgött a telefon. Ismeretlen szám volt. Felvettem.
– Anya…
Réka hangja volt az. Alig hallottam a sírástól.
– Sajnálom… nem tudtam mást tenni… Kérlek… vigyázzatok rá…

Mielőtt bármit mondhattam volna, letette.

Azóta sem jelentkezett újra. Marci nálunk maradt – most már hivatalosan is mi vagyunk a gyámjai. Néha még mindig azt várom, hogy egyszer csak megjelenik Réka az ajtóban, és mindent elmagyaráz.

De addig is csak egy dolgot tehetek: szeretem ezt a kisfiút úgy, mintha a sajátom lenne.

Vajon képesek vagyunk megbocsátani annak is, aki ennyire megbántott minket? És vajon megtalálhatjuk-e valaha a választ arra, miért történt mindez velünk?