Amikor a Mostohafiam Beköltözött: Egy Új Család Születése – Az Én Szememmel

– Nem fogok veled vacsorázni! – csapta be maga mögött a szobája ajtaját Bence, a férjem fia, akit alig két hete ismertem személyesen. Ott álltam a konyhában, kezemben a még gőzölgő paprikás krumplival, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor csak tehetetlenül nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt az egészet.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar szembesülök azzal, milyen mostohaanyának lenni. Amikor Gáborral összeházasodtunk, tudtam, hogy van egy fia az előző házasságából, de azt hittem, Bence marad az anyjánál Zuglóban. Aztán egyik este Gábor telefonja csörgött: „Anikó, Bence anyja, azt mondta, nem bírja tovább. Bence hozzánk költözik.”

Az első napokban mindenki idegen volt mindenkinek. Bence szó nélkül járt-kelt a lakásban, fején a kapucni, fülében a fülhallgató. Én pedig próbáltam megfelelni: főztem neki kedvenc ételeket (legalábbis Gábor szerint azok voltak), hagytam, hogy későig fenn maradjon, és igyekeztem nem kérdezősködni. De minden próbálkozásom falakba ütközött.

Egyik este Gábor későn ért haza a munkából. Bence addigra már bezárkózott a szobájába. Leültem mellé az ágyra.

– Miért nem próbálsz beszélgetni vele? – kérdezte halkan.
– Próbáltam – suttogtam vissza. – De mintha ott sem lennék.

Másnap reggel Bence egy szó nélkül elment iskolába. Az asztalon hagyta a reggelit, amit készítettem neki. A tányéron ott maradt a rántotta, amit előző este külön kértem meg Gábortól, hogy mondja el Bencének: csak neki csináltam.

Aztán jött az első igazi konfliktus. Egy péntek este Bence nem jött haza időben. Már sötétedett, amikor Gábor idegesen telefonálgatott neki.

– Hol vagy már? – kérdezte ingerülten.
– Mindjárt otthon vagyok – hallottam Bence hangját a telefonban.

Amikor végre hazaért, én már ott álltam az ajtóban.
– Aggódtunk érted – mondtam halkan.
– Nem kell aggódni – morogta vissza, és elment mellettem.

Aznap este összevesztünk Gáborral.
– Nem akarom, hogy úgy érezze, én vagyok az ellenség! – fakadtam ki.
– Ő is nehéz helyzetben van – válaszolta Gábor fáradtan. – Adj neki időt!

De meddig kell várnom? Meddig kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne?

Egy hét múlva Bence beteg lett. Magas lázzal feküdt az ágyban. Gábor dolgozott, így rám maradt a gondoskodás. Leültem mellé egy pohár teával.
– Hozhatok valamit? – kérdeztem óvatosan.
– Nem kell semmi – fordult el tőlem.

De amikor kimentem a szobából, hallottam, hogy csendben sír. Akkor először éreztem azt, hogy talán mégis szüksége van rám.

Aznap este bevittem neki egy kis húslevest. Nem szólt semmit, de megette. Másnap reggel már kicsit barátságosabb volt.
– Köszi a levest – motyogta maga elé.
Ez volt az első alkalom, hogy valami jót mondott nekem.

A következő hetekben lassan változott a helyzet. Egyre többször ült le velünk vacsorázni. Néha még segített is elpakolni az asztalt. De aztán jött egy újabb vihar: Bence anyja felhívott minket.
– Vissza akarom kapni a fiamat! – kiabálta a telefonba Anikó.
Bence hallotta a beszélgetést. Aznap este bezárkózott a fürdőszobába és nem akart kijönni.

Leültem az ajtó elé és halkan beszélni kezdtem hozzá:
– Tudom, hogy nehéz neked most. De itt vagyunk neked. Nem kell választanod közöttünk.
Sokáig csend volt odabent. Aztán kinyílt az ajtó és Bence rám nézett vörös szemekkel:
– Miért akarsz te mostohaanyám lenni? Nem is ismersz!

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem:
– Nem akarok az lenni… Csak szeretném, ha jól éreznéd magad itt.

Ezután valami megváltozott köztünk. Nem lettünk egyik napról a másikra igazi család, de már nem voltunk teljesen idegenek sem egymásnak. Néha együtt néztünk filmet vagy sétáltunk a Városligetben. Voltak viták is persze: Bence egyszer összetörte véletlenül a kedvenc bögrémet és napokig nem beszéltünk egymással.

De lassan megtanultam: nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy jó mostohaanya legyek. Elég csak ott lenni és figyelni rá.

Most itt ülök a nappaliban, Bence tanul az asztalnál, Gábor pedig vacsorát főz. Néha még mindig félek attól, hogy mindez bármikor széteshet. De már tudom: minden nap új esély arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

Vajon hányan érzik még magukat így? Ti mit tennétek a helyemben?