„Amikor a menyem mindent felforgatott: Egy magyar család története a hagyományok és az új idők harcában”

– Gábor, te most tényleg ott ülsz, és nézed, ahogy Petra mosogat? – kérdeztem éles hangon, miközben a konyhaasztalnál álltam, és próbáltam elnyomni a bennem fortyogó dühöt. A fiam csak felnézett a telefonjából, és vállat vont.

– Anya, Petra is dolgozik egész nap. Miért ne segíthetnék neki?

A szívem összeszorult. Az én időmben egy férfi nem állt oda a mosogatóhoz. Az én apám sosem tette, Gábor apja sem. A menyem, Petra, még csak három hónapja volt a családban, de már most úgy éreztem, mindent felforgatott. Azt hittem, ha majd lesz egy menyem, végre lesz valaki, aki átveszi tőlem a stafétát – aki ugyanúgy főz majd vasárnaponként, mint én, aki tudja, hogy a húslevest csak lassú tűzön lehet főzni, és aki nem engedi meg a férjének, hogy mosogasson.

De Petra más volt. Modern lány, pesti értelmiségi családból. Nem hordott kötényt, nem sütött bejglit karácsonykor, és nem értette, miért baj az, ha Gábor segít neki. Az első karácsonyukon nálunk voltak. Én már reggel hatkor a konyhában sürögtem-forogtam, Petra viszont csak tízkor kelt fel.

– Jó reggelt! – mondta mosolyogva. – Segíthetek valamiben?

Azt hittem, felrobbanok.

– Már mindennel kész vagyok – feleltem fagyosan.

Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Az ebéd alatt is érezni lehetett a feszültséget. Anyósom régen mindig azt mondta: „A menyed olyan lesz, amilyenné neveled.” De én nem nevelhettem Petrát. Ő már kész nő volt – saját véleménnyel, saját szokásokkal.

A legrosszabb az volt, amikor Gábor elkezdett változni. Már nem csak Petrának segített; egyszer még azt is megkérdezte tőlem:

– Anya, miért kell mindig neked mindent csinálni? Miért nem pihensz le egy kicsit?

Mintha arcul csaptak volna. Hát nem értik? Ez az én szerepem! Én vagyok az anya, én tartom össze a családot. Ha én nem főzök, ha én nem mosogatok el mindenki után, akkor ki fogja?

Egyik este aztán Petra leült mellém a nappaliban.

– Katalin néni – kezdte óvatosan –, tudom, hogy nehéz lehet elfogadni az új dolgokat. De Gábor és én szeretnénk úgy élni, ahogy nekünk jó. Szeretném, ha elfogadna engem olyannak, amilyen vagyok.

Sírni tudtam volna. Egyszerre éreztem magam elárultnak és végtelenül fáradtnak. Eszembe jutottak a saját fiatalkori álmaim – amikor még én is más akartam lenni, mint az anyám. De aztán jött az élet: házasság, gyerekek, munkahely… és végül ugyanazokat a köröket futottam.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg olyan nagy baj lenne engedni egy kicsit? Vajon tényleg attól lesz jó anya valaki, ha mindent magára vállal? Vagy lehet másképp is szeretni?

A következő vasárnap szándékosan nem keltem fel korán. Hallottam, ahogy Petra és Gábor együtt kotyvasztanak a konyhában – nevetgéltek, vitatkoztak azon, mennyi só kell a levesbe. Először furcsa volt hallgatni őket – mintha valami idegen családba csöppentem volna. De aztán lassan rájöttem: talán nekik is joguk van megtalálni a saját útjukat.

Az ebéd végén Gábor rám nézett:

– Anya, finom lett? – kérdezte félve.

Bólintottam.

– Igen… nagyon finom lett.

Petra rám mosolygott. Akkor először éreztem úgy igazán: talán mégsem veszítek el mindent azzal, ha hagyom őket élni.

Azóta sok minden változott nálunk. Néha még mindig nehéz elengedni a régi beidegződéseket – de próbálkozom. És amikor látom Gábort és Petrát együtt főzni vagy mosogatni, már nem érzem magam feleslegesnek. Inkább büszke vagyok rájuk.

De vajon hányan vannak még olyan anyák Magyarországon, akik ugyanígy érzik magukat? Hányan tudnak elengedni – és hányan ragaszkodnak még mindig görcsösen ahhoz, amit „helyesnek” tanultak? Ti mit gondoltok erről?