Amikor a menyegző ára kiderült: Egy esküvő, ami mindent megváltoztatott

– Nem tudjuk kifizetni, Zsófi – mondta anyám a telefonban, hangja remegett, mintha ő is most hallaná először ezt a mondatot. A konyhában álltam, a kezemben egy csésze kávéval, és néztem, ahogy a gőz lassan elillan. A szívem hevesen vert, mintha valaki ököllel ütötte volna belülről. – Sajnálom, kislányom, de apád elvesztette a munkáját. Nem tudunk segíteni az esküvőben.

Azt hittem, rosszul hallok. Egy hónap volt hátra az esküvőig. Minden le volt foglalva: a terem a Duna-parton, a zenekar, a fotós, még a menyasszonyi ruhám is ott lógott a szekrényben. Az egész életemben azt hallottam, hogy az esküvő az egyik legszebb nap lesz, hogy a család összefog, és mindenki segít. Most úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit elhagytak egy sötét erdőben.

– De hát megígértétek… – suttogtam.

Anyám sírt. A vonal túloldalán csak a szipogását hallottam. – Tudom, Zsófi, de most minden megváltozott. Kérlek, értsd meg.

Letettem a telefont. Ott ültem a konyhaasztalnál, és néztem a jegyzetfüzetemet: költségvetés, vendéglista, teendők. Minden sorban ott volt anyám neve: torta, virágok, dekoráció. Most mindent újra kellett gondolni.

Amikor este hazaért Bence, látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Anyámék… nem tudnak segíteni. Apám elvesztette az állását.

Bence leült mellém. – Megoldjuk. Valahogy mindig megoldjuk.

De nem volt ilyen egyszerű. Aznap este összeültünk, és újraszámoltuk mindent. Kiderült: ha csak ketten fizetjük az egészet, akkor vagy eladósodunk évekre, vagy lemondunk mindenről, amit szerettünk volna.

Másnap reggel anyósom hívott.

– Zsófi drágám, hallottam, mi történt. Tudod, mi sem vagyunk gazdagok… de talán tudunk egy kicsit segíteni. De aztán ne legyen harag, ha nem lesz minden olyan nagy durranás.

A hangjában éreztem a feszültséget. Tudtam jól: Bence családja mindig is úgy gondolta, túl nagy lábon akarunk élni. Most végre igazolva látták magukat.

Az elkövetkező napokban mindenki véleményt formált. A nagynéném szerint „minek ekkora felhajtás”, az unokatestvérem szerint „elég lenne egy kis vacsora otthon”. A barátnőim viszont azt mondták: „Ne hagyd magad! Ez a te napod!” Mindenki mást akart tőlem.

Egy este Bencével összevesztünk.

– Miért kell neked ez a nagy esküvő? – kérdezte fáradtan.

– Mert egész életemben erről álmodtam! – kiabáltam vissza könnyek között. – Mert azt hittem, legalább egyszer mindenki összefog értünk!

– De most nem fognak! – csattant fel ő is. – És én nem akarok úgy kezdeni veled közös életet, hogy már most adósságban úszunk!

Napokig alig beszéltünk egymással. A lakásban csend volt és hideg. Éjszakánként csak forgolódtam az ágyban: vajon tényleg fontosabb nekem egy álomesküvő, mint Bence? Vagy csak attól félek, hogy ha most engedek, akkor mindig én leszek az, aki lemond az álmairól?

Egyik reggel anyám átjött hozzánk. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Zsófi… – kezdte halkan –, tudom, hogy haragszol rám. De hidd el, nekünk is fáj ez az egész. Egész életemben arra vágytam, hogy boldognak lássalak az esküvődön… Most meg úgy érzem, mindent elrontottam.

Megöleltem őt. Mindketten sírtunk.

Aznap este Bencével leültünk beszélgetni.

– Tudod mit? – mondtam neki csendesen. – Nem érdekel már a nagy esküvő. Csak te kellesz nekem. Ha kell, elmegyünk ketten az anyakönyvvezetőhöz és kész.

Bence rám nézett és elmosolyodott.

– Én is ezt akartam mondani…

Végül egy kis kerthelyiségben tartottuk meg az esküvőt. Csak a legközelebbi családtagok és barátok voltak ott. Nem volt fényűzés, nem volt hatalmas torta vagy zenekar – de volt nevetés, ölelés és boldogság.

A mai napig emlékszem arra az érzésre: amikor kimondtuk az igent egymásnak, minden fájdalom és csalódás eltűnt. Rájöttem: nem az számít, mennyibe kerül egy esküvő vagy hányan vannak ott – hanem az, hogy ki áll melletted akkor is, amikor minden összeomlik körülötted.

Néha mégis eszembe jut: vajon mi lett volna, ha minden másképp alakul? Ha tényleg összefogott volna a család? Vagy pont ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek: az igazi szeretet nem pénz kérdése?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyit számítanak az álmok – vagy csak az számít igazán, hogy kit választasz magad mellé?