Amikor a második férjem lánya átlépte a határt – és nekem döntenem kellett
– Nem bírom tovább, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, a kezem remegett a feszültségtől. A kávéscsésze koppant az asztalon. Gábor csak némán nézett rám, mintha nem értené, miért vagyok ennyire ideges. De ő is tudta: Anna, a lánya miatt.
Az életem sosem volt egyszerű. Az első házasságom Vilmoshoz egy csendes, háromszobás házban kezdődött, amit a nagymamámtól örököltem. Azt hittem, ott majd boldog családot alapítunk. De Vilmos anyja, Ilona néni, hat hónap után beköltözött hozzánk. Onnantól minden megváltozott. Mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem a lányomat, Emesét. Egyre többet veszekedtünk Vilmossal, míg végül elváltunk. Emese velem maradt.
A válás után azt hittem, végre fellélegezhetek. De a magány nehéz volt. Aztán megismertem Gábort. Ő is elvált volt, egyedül nevelte Annát, aki akkor tizennégy éves volt. Úgy gondoltam, ketten könnyebb lesz újrakezdeni. Gábor kedves volt, figyelmes – igazi társra leltem benne.
Az első hónapokban minden rendben ment. Anna az anyjánál lakott, csak hétvégente jött hozzánk. Emese is örült neki, végre volt valaki, akivel együtt tanulhatott, beszélgethetett. De aztán Anna anyja külföldre költözött dolgozni, és Anna teljesen hozzánk költözött.
Onnantól kezdve minden nap egy harc lett.
Anna sosem fogadott el igazán. Mindig éreztette velem, hogy én csak egy idegen vagyok az életében. Az elején próbáltam közeledni hozzá: együtt sütöttünk palacsintát, elvittem moziba, meghallgattam a gondjait. De ő csak bezárkózott a szobájába, vagy épp gúnyos megjegyzéseket tett rám és Emesére is.
Egyik este Emese sírva jött hozzám:
– Anya, Anna azt mondta, hogy én sosem leszek az ő igazi testvére…
Összeszorult a szívem. Próbáltam beszélni Gáborral:
– Figyelj, valamit tenni kellene Annával. Nem bánik jól Emesével.
– Ne aggódj, majd összeszoknak – legyintett Gábor.
De nem lett jobb. Anna egyre többször szólt be Emesének az iskolában is – egyszer még azt is hallottam tőle:
– Az anyád csak azért akar jóban lenni velem, hogy jobban szeresd őt!
Aztán jöttek a kisebb lopások: először csak egy-két csoki tűnt el Emese fiókjából. Majd eltűnt Emese kedvenc karkötője is – amit még a nagymamámtól kapott. Anna tagadott mindent.
Egy este azonban rajtakaptam Annát, ahogy Emese szobájában turkált.
– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle dühösen.
– Semmit! Csak… csak keresek egy könyvet! – vágta rá.
De láttam a kezében Emese karkötőjét.
– Anna! Az Emeseé! Miért veszed el?
– Mert neki úgyis minden megvan! Nekem semmim sincs! – kiabálta vissza.
Aznap este Gáborral is összevesztünk:
– Nem igazságos, hogy mindig Annát hibáztatod! – védte a lányát.
– De hát rajtakaptam! Nem látod, hogy bántja Emesét?
Hetekig tartott ez az állapot. Anna egyre ellenségesebb lett velem is. Egyik nap azt mondta nekem:
– Bárcsak sosem jöttél volna az életünkbe!
Akkor éreztem először azt, hogy talán tényleg én vagyok a hibás. Talán túl gyorsan akartam új családot építeni.
De amikor Emese elkezdett félni hazajönni az iskolából – mert Anna ott is csúfolta –, eldöntöttem: elég volt.
Egy este leültem Annával beszélgetni:
– Anna, tudom, hogy nehéz neked ez az egész helyzet. De nem engedhetem meg, hogy bántsd Emesét vagy engem. Ha nem tudsz velünk együtt élni tisztelettel és szeretettel… akkor lehet, hogy jobb lenne máshol laknod.
Anna csak nézett rám dühösen:
– Úgyis mindig csak Emesét véded! Soha nem szerettél engem!
Másnap összepakolta a holmiját és elment a nagynénjéhez lakni.
Gábor hetekig nem szólt hozzám egy szót sem. A házban fagyos lett a levegő. Emese viszont végre újra mosolygott.
Most itt ülök a konyhában egyedül, és azon gondolkodom: vajon helyesen cselekedtem? Megvédtem a lányomat – de közben talán tönkretettem egy másik gyereket…
Ti mit tettetek volna az én helyemben? Lehet-e egy mozaikcsaládban mindenki boldog? Vagy mindig lesz valaki, aki sérül?