„Amikor a lányom özvegy lett, az unokám nem engedte továbblépni – Évek múlva minden megfordult”

– Anya, nem bírom tovább! – Eszter hangja remegett, ahogy a kabátját a földre dobta. Aznap este minden megváltozott. A férje, Gábor, egy autóbalesetben halt meg, és a világunk darabokra hullott. Ott álltam a lakásom előszobájában, a lányom zokogott, az unokám, Lili pedig némán bámult maga elé. Azt hittem, tudom, mit jelent elveszíteni valakit – de arra nem voltam felkészülve, hogy a saját gyermekem szenvedését kell végignéznem.

Az első hónapokban Eszter szinte semmit sem evett. Lili, aki akkor tizenhárom éves volt, minden reggel bezárkózott a szobájába, és csak késő este jött elő. Próbáltam mindkettőjükhöz közel kerülni, de mintha egy láthatatlan fal választott volna el minket egymástól.

Egyik este Eszter halkan megszólalt:
– Anyu, szerinted valaha újra boldog leszek?
– Persze, kicsim – mondtam neki, bár magam sem hittem benne. – Idő kell hozzá.

Aztán teltek a hónapok. Eszter próbált visszatérni a munkába, de Lili minden alkalommal kiborult.
– Anya, miért nem vagy itthon velem? – kérdezte sírva. – Nekem csak te maradtál!

Eszter bűntudattal nézett rám. Éreztem, hogy szinte fojtogatja a felelősség. Próbáltam segíteni neki, de Lili engem is elutasított.
– Nagyi, te nem érted! Apa meghalt! Anyának velem kell lennie!

A családunkban mindig is erős kötelékek voltak, de most mindenki magára maradt a fájdalmával. A barátnőim azt mondták, idővel jobb lesz. De nálunk csak egyre nőtt a feszültség.

Egy év telt el. Eszter egyre többször találkozott egy régi ismerősével, Tamással. Először csak kávézni mentek el, aztán moziba is. Lili ezt nem tudta elfogadni.
– Anya, te már nem is szeretted apát? – vágta Eszter fejéhez egy este.
– Dehogynem! – zokogta Eszter. – De nekem is élnem kell tovább!
– Akkor menj! – kiabálta Lili. – Nekem már nincs senkim!

Aznap este Eszter nálam aludt. Hajnalban felriadtam a sírására. Odamentem hozzá.
– Kicsim, nem vagy egyedül – suttogtam.
– Dehogyisnem! – felelte keserűen. – Mindenki elfordult tőlem.

A következő hónapokban Eszter és Tamás kapcsolata komolyabb lett. Lili viszont egyre zárkózottabbá vált. Egyik nap eltűnt az iskolából; órákig kerestük. Végül a Duna-parton találtam rá.
– Nagyi, miért történik ez velünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, drágám – válaszoltam őszintén –, de együtt túléljük.

Azt hittem, sosem lesz vége ennek a fájdalmas időszaknak. De az élet megy tovább. Lili leérettségizett, Eszter Tamással új életet kezdett egy másik városban. Évekig ritkán találkoztunk.

Aztán egyszer csak fordult a kocka. A férjem, Pista bácsi hirtelen meghalt szívrohamban. Egyedül maradtam a régi lakásban. Eszter és Lili visszajöttek segíteni a temetés körül. Most én voltam az özvegy.

Lili már huszonöt éves volt ekkor. Meglepően éretten viselkedett.
– Nagyi, most én vigyázok rád – mondta egyik este.
– Nem kell… – kezdtem volna tiltakozni, de ő csak mosolygott.
– Tudom, milyen nehéz volt neked akkoriban velünk. Most hadd segítsek!

Eszter is gyakrabban jött át hozzám. Néha együtt főztünk gulyást vagy palacsintát; máskor csak ültünk a konyhában és hallgattuk az esőt.

Egy este Lili leült mellém.
– Nagyi… emlékszel arra az időszakra? Amikor apu meghalt?
– Hogyne emlékeznék…
– Sajnálom, hogy annyira nehézzé tettem anyának… és neked is.

Megöleltem őt.
– Nem baj, drágám. Akkor még gyerek voltál. Most már mindannyian tanultunk belőle valamit.

Azóta eltelt pár év. Lili férjhez ment; Eszter boldog Tamással; én pedig megtanultam elfogadni az egyedüllétet – és azt is, hogy néha a legnehezebb idők hozzák közelebb egymáshoz az embereket.

Néha elgondolkodom: vajon ha akkor másképp viselkedünk egymással, könnyebb lett volna mindannyiunknak? Vagy épp ezek a sebek tettek minket erősebbé? Ti mit gondoltok erről?