Amikor a lányom csak pénzért hív: Egy anya vallomása a széthulló családról

– Anya, most tényleg nagyon sürgős lenne… – Dóra hangja remegett a telefonban, de már nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől vagy a megszokott színjátéktól. A konyhaasztalnál ültem, előttem a félig üres kávéscsésze, és a szívem összeszorult. Megint csak pénz kell neki. Nem kérdezi meg, hogy vagyok, nem mesél semmit az életéről. Csak az összeg számít.

– Mennyi kell most? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a hangomban bujkáló csalódottságot.

– Harmincezer forint… de tényleg visszaadom, csak most nagyon szorítanak – hadarta.

Aztán csend lett. Hallottam, ahogy a vonal másik végén Dóra idegesen szuszog. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még együtt sütöttünk palacsintát vasárnaponként, és ő nevetve mesélte el az iskolai titkait. Most pedig… csak egy bankszámlaszám vagyok neki.

Letettem a telefont, utaltam a pénzt. Aztán órákig ültem mozdulatlanul. Vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen köztünk minden? Az apja, Gábor, már évekkel ezelőtt elhagyott minket egy fiatalabb nő miatt. Akkor azt hittem, Dóra és én majd összetartunk. De mintha minden évvel egyre távolabb került volna tőlem.

A barátnőm, Kati szerint túl engedékeny voltam vele. – Anna, te mindent ráhagytál! – mondta egyszer egy kávé mellett. – Nem csoda, hogy most csak kihasznál.

De én csak annyit akartam, hogy boldog legyen. Hogy ne érezze azt az űrt, amit én éreztem gyerekkoromban, amikor az anyám sosem ölelt meg igazán.

Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzám. Meglepődtem, mert hónapok óta nem láttam személyesen. Az ajtóban állt, karikás szemekkel, kócos hajjal.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben. Dóra zavartan babrálta a pulóvere ujját.

– Tudom, hogy mostanában csak akkor kereslek, ha pénz kell… – kezdte. – De hidd el, nem így akartam. Csak… annyira nehéz minden.

– Miért nem mondod el? – kérdeztem sírós hangon. – Mi történt veled? Miért nem engedsz közelebb?

Dóra lehajtotta a fejét.

– Mert félek, hogy csalódást okozok neked. Hogy azt hiszed, semmirekellő vagyok…

A szívem majd megszakadt. Odamentem hozzá, átöleltem. Éreztem, ahogy megremeg a karomban.

– Te mindig a lányom maradsz – suttogtam. – Bármi történik is.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmondta, hogy elvesztette a munkáját egy budapesti irodában, albérletet kell fizetnie, és szégyellte magát előttem. Azt hitte, ha csak pénzt kér tőlem, akkor nem kell magyarázkodnia.

– Sajnálom anya… – mondta könnyes szemmel.

– Én is sajnálom – válaszoltam. – Hogy nem vettem észre időben, mennyire szenvedsz.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nem könnyű. Vannak napok, amikor megint csak egy üzenet jön: „Anyu, tudsz segíteni?” De már néha azt is hozzáteszi: „Szeretlek.”

A család többi tagja sem könnyíti meg a helyzetet. Az öcsém szerint túl puhány vagyok vele szemben. Az anyám pedig csak annyit mond: „Bezzeg az én időmben…”

De én már nem akarok harcolni senkivel. Csak azt szeretném visszakapni abból a régi életből, amikor Dóra még hozzám bújt esténként és azt mondta: „Anya, te vagy a legjobb barátnőm.”

Néha azon gondolkodom: vajon hány anya ül még így esténként egyedül egy konyhaasztalnál Magyarországon? Hányan várják reménykedve a telefonhívást – nem pénzért, hanem egy ölelésért vagy egy jó szóért?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet segíteni egy gyereknek úgy, hogy közben ne veszítsük el teljesen önmagunkat?