„Amikor a lányom 12 éves volt, el kellett mennem külföldre dolgozni – most gyűlöl engem, mert akkor hagytam magára, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám”

– Anya, miért hagytál magamra? – A hangja még most is visszhangzik a fejemben, mintha tegnap történt volna. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a csésze körül, miközben Dóra, a lányom, 32 évesen, könnyekkel a szemében nézett rám. Az arca tele volt haraggal és csalódottsággal. – Amikor 12 éves voltam, te egyszerűen eltűntél! Nekem csak te voltál, és te is elmentél!

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és próbáltam visszaidézni azt az éjszakát, amikor eldöntöttem: mennem kell. Akkoriban 47 négyzetméteres panelban laktunk Újpesten. A férjem, Gábor, már rég nem volt velünk – az alkohol elvette tőle mindazt, ami fontos lehetett volna. Amikor Dóra hároméves lett, elváltam tőle. Egyedül maradtam egy kislánnyal és egy halom adóssággal. A fizetésem – egy könyvelői állás a XIII. kerületben – alig volt elég a rezsire és az ételre. Gábor soha nem fizetett gyerektartást; néha hónapokig nem is hallottam felőle.

Aztán jött az a levél a közös képviselettől: háromhavi elmaradás a közös költségben. Ha nem fizetek, kilakoltatnak. Aznap este Dóra már aludt, én pedig a konyhában ültem egyedül, és sírtam. Úgy éreztem, minden összeomlik körülöttem.

Másnap reggel a munkahelyemen hallottam először arról, hogy Zsuzsa kolléganőm Németországba megy ápolónőnek. – Ott háromszor ennyit keresek majd – mondta nevetve. – Egy év alatt kifizetem a lakáshitelt! – Akkor még csak legyintettem. De ahogy telt az idő, egyre többször gondoltam rá: talán nekem is mennem kellene.

Hetekig őrlődtem. Dóra akkoriban csendes volt, sokat rajzolt, esténként összebújtunk a kanapén. Egyik este megkérdeztem tőle: – Dóri, mit szólnál hozzá, ha egy ideig nagymamánál laknál? – Csak vállat vont. – Mindegy – mondta halkan.

A döntést végül a sors hozta meg helyettem: egyik reggel elromlott a mosógépünk, és nem volt pénzem szerelőre. Aznap este felhívtam anyámat vidéken. – Anya, segítened kell. El kell mennem dolgozni külföldre.

A következő hetekben mindent előkészítettem: útlevél, papírok, német nyelvkönyv. Dóra egyre zárkózottabb lett. Az utolsó estén együtt feküdtünk le aludni. – Szeretlek – suttogtam neki. Nem válaszolt.

A következő hónapokban minden nap írtam neki levelet Németországból. Elmeséltem, milyen nehéz az élet ott: hajnalban keltem, idős embereket ápoltam egy kisvárosban. Minden fillért félretettem. Anyám azt mondta telefonon: Dóra jól van, de keveset beszél.

Egy év múlva hazajöttem pár hétre. Dóra már magasabb volt nálam, de nem ölelt meg. Csak állt az ajtóban és azt mondta: – Most már mindegy.

Az évek teltek. Hazaköltöztem végül, amikor sikerült kifizetni az adósságokat és venni egy új mosógépet is. De valami eltört köztünk. Dóra kamasz lett: zárkózott, dacos, gyakran csavargott éjszakánként. Próbáltam közeledni hozzá: együtt főztünk gulyást vasárnaponként, elmentünk moziba vagy sétálni a Margitszigetre. De mindig ott volt köztünk egy láthatatlan fal.

Amikor 18 éves lett, bejelentette: elköltözik egy albérletbe barátjával, Balázzsal. – Nem akarok többé veled élni – mondta hidegen. – Te úgyis mindig csak magaddal törődtél.

Azóta eltelt 14 év. Dóra most 32 éves; sikeres grafikus lett egy reklámügynökségnél. Ritkán találkozunk; néha csak ünnepekkor látom őt és az unokámat, Leventét. Mindig próbálok közeledni hozzá: ajándékokat viszek Leventének, sütit sütök Dórának, de ő rideg marad.

A múlt héten történt az a jelenet a konyhában. Dóra végre kimondta azt, amit évek óta éreztem: haragszik rám azért az évért, amit nélküle töltöttem Németországban.

– Nem érted? Akkor voltam kamasz! Akkor kellett volna mellettem lenned! – kiabálta.

– Tudom… de ha nem megyek el dolgozni, elveszítjük a lakást! Nem volt más választásom…

– Mindig van választás! – vágott vissza.

Most itt ülök a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg mindig van választás? Vajon jobb anya lettem volna-e, ha maradok és együtt szenvedünk tovább? Vagy így is elkerülhetetlen volt az eltávolodás?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?