Amikor a könnyek az asztalra hullanak: Egy családi ebéd, ami mindent megváltoztatott
– Miért nem úgy csináltad, ahogy szoktam mondani? – kérdezte Margit néni, miközben a pulykára mutatott, amit órákon át készítettem. A hangja éles volt, mint a kés, amivel a húst szeletelte. A család többi tagja – férjem, Gábor, a két gyerekünk, Zsófi és Marci, valamint apósom, Lajos bácsi – mind csendben ültek, mintha egy rossz színdarabban lennének statiszták.
A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy ez a pillanat el fog jönni, csak azt nem, hogy ma lesz. Évek óta próbáltam megfelelni Margit néninek. Mindig volt valami, amit rosszul csináltam: túl sós lett a leves, nem elég ropogós a rántott hús, vagy most éppen a pulyka nem olyan, mint ahogy ő szereti. De most valami eltört bennem.
– Margit néni, én így tanultam otthon anyukámtól – mondtam halkan, de határozottan. – Szerintem így is finom.
A levegő megfagyott. Gábor rám nézett, mintha azt kérdezné: biztos ezt akarod? De már nem volt visszaút. Margit néni arca elvörösödött.
– Itt az én házamban az én szabályaim szerint főzünk! – csattant fel. – Nem értem, miért olyan nehéz ezt elfogadni!
A gyerekek zavartan piszkálták a krumplit a tányérjukon. Lajos bácsi köhintett egyet, de nem szólt semmit. Gábor végül megszólalt:
– Anya, Eszter is sokat dolgozott ezzel az ebéddel. Lehetnél egy kicsit kedvesebb.
Margit néni rám villantotta a tekintetét.
– Persze, mindig én vagyok a rossz! – mondta gúnyosan. – De ha egyszer valaki nem akar beilleszkedni a családba…
Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam sírni előtte. Nem akartam gyengének látszani. De az évek alatt felgyülemlett feszültség most utat tört magának.
– Mindig próbáltam megfelelni – mondtam remegő hangon. – De sosem elég jó semmi, amit csinálok. Nem tudom, mit vársz még tőlem.
Margit néni elhallgatott. A csend szinte fájt. Zsófi odasúgta nekem:
– Anya, ne sírj…
Ekkor vettem észre, hogy tényleg potyognak a könnyeim az asztalra. A pulyka mellé hullottak – mintha minden egyes csepp egy-egy kimondatlan szó vagy elfojtott érzés lett volna.
Gábor átkarolt.
– Elég volt – mondta halkan. – Nem kell tovább tűrnöd.
Margit néni felállt az asztaltól.
– Ha ennyire nem érzitek jól magatokat itt, akkor talán jobb lenne, ha hazamennétek! – mondta dühösen.
Lajos bácsi végre megszólalt:
– Margit, elég legyen már! Eszter mindent megtett értünk. Nem lehet mindig csak kritizálni.
Margit néni csak legyintett és kiment a konyhába. A család némán ült tovább. A pulyka kihűlt a tányérokon.
Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk otthon. Elmondtam neki mindent: mennyire fáj Margit néni állandó kritikája, mennyire szeretném végre azt érezni, hogy elfogadnak ebben a családban. Gábor megígérte, hogy kiáll mellettem ezentúl.
A következő hetekben Margit néni kerülte velem a szemkontaktust. A vasárnapi ebédek csendesebbek lettek. De valami megváltozott bennem: már nem akartam mindenáron megfelelni neki. Elkezdtem magamat adni.
Egy hónap múlva Margit néni váratlanul felhívott.
– Eszter… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
Találkoztunk egy kávézóban. Sokáig hallgatott, majd végül megszólalt:
– Tudom, hogy nehéz velem… De félek attól, hogy elveszítem a családomat. Néha túl kemény vagyok…
Akkor értettem meg: nem csak én szenvedek ebben a helyzetben. Ő is fél – csak másképp mutatja ki.
Azóta lassan javul köztünk a viszony. Nem lettünk legjobb barátnők, de már tudunk beszélgetni anélkül, hogy minden szó háború lenne.
Néha még most is eszembe jut az a vasárnap délután, amikor a könnyeim az asztalra hullottak. Vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni egymást egy családban? Vagy csak túl sokat várunk el egymástól?