Amikor a hűtőpolcok is elválnak: Egy párkapcsolat a spórolás árnyékában

– Már megint megetted az utolsó joghurtomat, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a hűtő ajtaját csapkodtam. A hangom visszhangzott a kis zuglói lakásban, mintha minden fal csak a feszültséget akarta volna visszaverni. Gábor az asztalnál ült, kezében egy kávésbögrével, és csak nézett rám fáradt szemekkel.

– Nem tudtam, hogy az a tiéd – mondta halkan, de már éreztem, hogy ez nem csak egy joghurtról szól. Az utóbbi hónapokban minden apróságon összevesztünk. A pénzünk egyre kevesebb lett, a rezsi nőtt, az élelmiszerárak az egekben, és minden hónap végén azon vitatkoztunk, ki mennyit költött a közös kasszából.

Aztán egy este, amikor már mindketten csak némán ültünk egymás mellett a kanapén, megszólaltam:

– Mi lenne, ha külön polcokat vezetnénk a hűtőben? Amit veszel magadnak, azt oda teszed. Amit én veszek, az az én polcomra kerül. Így legalább nem lesz több vita.

Gábor először csak nézett rám döbbenten, aztán bólintott. Másnap reggel színes post-itekkel felcímkéztük a polcokat: „Gábor”, „Anna”. A középső polcra került a tej és a vaj – ezek maradtak közösnek.

Az első héten még viccesnek tűnt. Gábor sörösdobozaim mellett ott sorakoztak az én joghurtjaim és salátáim. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mintha lakótársak lennénk, nem pedig egy pár. Mindenki csak a saját dolgát vette meg, és ha elfogyott valami, nem szóltunk egymásnak.

Egyik este hazaértem a munkából – tanítónő vagyok egy zuglói általános iskolában –, és láttam, hogy Gábor éppen főz magának. Az illatok betöltötték a lakást, de amikor benéztem a lábosba, csak annyit mondott:

– Ez most csak nekem van. A te polcodon ott van még egy adag rakott krumpli.

A szívem összeszorult. Emlékszem, régen együtt főztünk hétvégente, nevettünk, borozgattunk. Most meg számolgatjuk a tojásokat.

A helyzet csak romlott. Egyik este Gábor anyja hívott fel:

– Anna, mi van veletek? Gábor panaszkodott, hogy folyton veszekszetek. Nem lehetne ezt megbeszélni?

– Próbáljuk – válaszoltam halkan –, de mintha minden nap egyre távolabb kerülnénk egymástól.

Aztán jött az igazi törés. Egy szombat reggel Gábor bejelentette:

– Szerintem jobb lenne, ha külön kasszán lennénk teljesen. Mindenki fizeti a saját részét: rezsi, kaja, minden.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az ágy szélén és bámultam magam elé. Hogy jutottunk idáig? Hol veszett el az összetartozás érzése?

Aznap délután elmentem sétálni a Városligetbe. Néztem a családokat, párokat kézen fogva andalogni. Eszembe jutottak azok az idők, amikor mi is így voltunk Gáborral – amikor még nem volt fontos, ki mennyit keres vagy költ.

Este hazaérve Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem anyámhoz pár napra. Gondolkodnom kell.” A hűtőben az ő polca üres volt.

Az üresség rám nehezedett. Leültem a konyhaasztalhoz és sírtam. Nem csak Gábort sirattam – hanem azt is, ahogyan lassan elveszítettük egymást ebben a mindennapi harcban.

Pár nap múlva visszajött. Leült velem szemben.

– Anna… Nem akarom így folytatni. Nem akarom, hogy a pénz elvegye tőlünk azt, amiért annyit dolgoztunk együtt. De nem tudom, hogyan lehetne másképp.

Sokáig hallgattunk. Végül megszorítottam a kezét.

– Talán újra kell tanulnunk bízni egymásban. És nem csak a pénzben mérni mindent.

Nem lett minden varázsütésre jobb. De elkezdtünk beszélgetni – nem csak arról, hogy mennyi pénzünk van vagy nincs, hanem arról is, hogy mit érzünk. Lassan visszatért néhány közös vacsora is.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hány pár jár ugyanebben a cipőben? Hányan választják inkább a külön polcot vagy kasszát ahelyett, hogy kimondanák: félek attól, hogy elveszítelek? Vajon tényleg megéri mindent forintra mérni?