Amikor a hűtő polcai választanak szét: Egy párharc a pénz miatt, ami mindent megváltoztatott
– Már megint megetted a joghurtomat, Zoli! – csattantam fel, miközben a hűtő előtt álltam, és dühösen bámultam az üres polcot. Zoli a nappaliból szólt vissza, hangjában fáradtság és védekezés keveredett.
– Nem tudtam, hogy az a tiéd. Azt hittem, közös minden, mint eddig is…
A hangom remegett, amikor visszavágtam:
– Közös? Amióta minden forintot számolunk, semmi sem közös! Minden nap azon vitatkozunk, ki mennyit költött a boltban. Elegem van ebből!
Azt hiszem, akkor szakadt el bennem valami. Az elmúlt hónapokban egyre csak szorított minket a pénz. Az albérlet ára emelkedett, a rezsi is több lett, és a fizetésünk nem követte ezt a tempót. Minden apróság számított: ki vesz tejet, ki hoz kenyeret, ki fizeti a villanyszámlát. Egy ideig próbáltuk humorral kezelni – volt, hogy Zoli viccesen felírta a nevünket a vajra meg a felvágottra. De most már nem volt vicces.
Aznap este leültünk egymással szemben az apró konyhában. Zoli csendben tördelte az ujjait.
– Figyelj – kezdte halkan –, lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha külön polcokat használnánk a hűtőben. Így legalább nem lesz több félreértés.
Bólintottam. Nem volt kedvem vitatkozni. Másnap reggel mindketten átpakoltuk az ételeinket: Zolié lett a felső polc, enyém az alsó. A középsőre csak vizet és közös mustárt tettünk – mintha ezzel is jeleznénk, hogy valami még összeköt minket.
Az első napokban furcsa volt. Amikor főztem magamnak egy rántottát, Zoli csak nézett rám a kanapéról.
– Nem főzöl nekem is? – kérdezte halkan.
– A tojásaim elfogynak, ha kettőnknek csinálom – válaszoltam feszülten. – Neked is ott van a sajátod.
Ő szó nélkül kiment a konyhába, és magának is sütött egyet. Két külön serpenyőben, két külön tányéron ettünk. Aztán mindketten visszamentünk dolgozni – ő az asztalhoz ült a laptopjával, én az ágy szélén pötyögtem tovább.
A hét végére már alig beszéltünk egymással. A hűtő polcai mintha falat húztak volna közénk. Egyik este Zoli későn ért haza; láttam rajta, hogy fáradt és levert.
– Elvesztettem a munkám – mondta halkan.
Megálltam egy pillanatra. A szívem összeszorult, de nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.
– Sajnálom – suttogtam végül.
Zoli leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette.
– Tudom, hogy most még nehezebb lesz minden… De nem akarom ezt tovább csinálni. Nem akarok úgy élni veled, mintha lakótársak lennénk.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Az elmúlt hetekben annyira elmerültünk abban, hogy minden forintot beosztunk, hogy elfelejtettük: miért vagyunk együtt egyáltalán.
– Én sem akarom – mondtam végül remegő hangon. – De nem tudom, hogyan lehetne másképp…
Csend lett. A hűtő zúgása töltötte be a konyhát.
Másnap reggel Zoli egy cetlit hagyott nekem a hűtő ajtaján:
„Ma főzök vacsorát. Közös polcra teszem.”
Aznap egész nap azon gondolkodtam, mit jelent ez. Este hazaérve finom illatok fogadtak: Zoli paprikás krumplit főzött – azt, amit anyukám is mindig csinált gyerekkoromban. Egy nagy tálba tette, és két kanalat rakott mellé.
Leültünk egymással szemben. Először csak ettünk csendben, aztán Zoli megszólalt:
– Szeretném újrakezdeni veled… Nem érdekelnek már a polcok meg a pénz. Inkább legyünk együtt szegények, mint külön gazdagok.
Elmosolyodtam. Akkor jöttem rá: mennyire hiányzott nekem ez az egyszerű közelség.
Azóta próbálunk újra közösen főzni és vásárolni – néha még mindig veszekszünk apróságokon, de már nem engedjük, hogy egy hűtő polcai válasszanak szét minket.
Néha elgondolkodom: vajon hány pár jár ugyanebben a cipőben? Tényleg megéri hagyni, hogy a pénz ennyire elhidegítsen minket? Ti mit tennétek hasonló helyzetben?