Amikor a gyerekek játszótere lett a barátságunk sírhelye – Egy anya vallomása Jutkáról és rólam

– Már megint elvette a lapátot! – kiabált fel hangosan a kislányom, Lilla, miközben könnyekkel küszködve nézett rám a játszótér homokozójából. Jutka, a legjobb barátnőm, szintén ott ült a padon, de most valahogy nem tudtam ránézni. Az ő fia, Marci, éppen Lilla piros lapátjával ásott gödröt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Jutka, nem tudnál szólni Marcinak? – kérdeztem halkan, próbálva elfojtani a feszültséget a hangomban.

– Ugyan már, Zsuzsi, hadd játsszanak! – legyintett Jutka, de éreztem, hogy ő is feszeng. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő, hogy a gyerekeink miatt összeszólalkoztunk. Régen minden olyan egyszerű volt: együtt nevettünk, sírtunk, egymás vállán aludtunk el az egyetemi bulik után. Most meg… mintha minden egyes homokozólapát egy újabb szög lenne a barátságunk koporsójában.

A férjem, Gábor is egyre többször szólt be otthon: – Nem értem, miért kell mindig Jutkáékkal találkozni. Mindig csak veszekedtek a gyerekek, aztán te is ideges vagy egész nap. Nem lehetne inkább valami mást csinálni?

De hogyan mondjam el neki, hogy Jutka nekem több mint barátnő? Ő az egyetlen, aki igazán ismer. Vagy legalábbis azt hittem.

Egyik délután Jutka felhívott: – Zsuzsi, beszélnünk kellene. Nem akarom, hogy ez így menjen tovább.

A hangja fáradt volt, szinte idegen. Megbeszéltük, hogy találkozunk náluk, csak mi ketten. Amikor beléptem hozzájuk, éreztem a feszültséget a levegőben. Leültünk az asztalhoz, ahol annyiszor ittuk már végig az éjszakát teával és nevetéssel.

– Szerinted tényleg ennyire fontosak ezek az apróságok? – kérdezte halkan. – Hogy kié a lapát vagy ki ül előbb a hintán?

– Nem az eszközök számítanak – válaszoltam –, hanem az érzés, hogy mindig nekem kell engednem. Hogy Lilla mindig veszít. És én is.

Jutka sóhajtott. – Szerinted én nem érzem ugyanezt? Marci is sír otthon, hogy miért nem lehet Lillával játszani. De mindig úgy érzem, hogy te engem hibáztatsz mindenért.

– Nem hibáztatlak – mondtam halkan –, csak… annyira fáradt vagyok. Folyton azon aggódom, hogy mit gondolsz rólam. Hogy jó anya vagyok-e egyáltalán.

Csend lett köztünk. Aztán Jutka felállt és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy csörömpölnek az edények. Amikor visszajött, már nem nézett rám.

– Talán jobb lenne egy kis szünetet tartani – mondta végül. – A gyerekeknek is, nekünk is.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Lilla hátul csendben nézett ki az ablakon. Otthon Gábor csak annyit mondott: – Talán így lesz a legjobb.

De nekem nem volt jobb. Üres lett minden délutánom. A játszótéren most más anyukák ültek a padon; ők összenevettek valamin, amit sosem értettem igazán. Próbáltam új barátságokat kötni, de mindenki elfoglalt volt vagy felszínesen kedves.

Egy este Lilla odabújt hozzám: – Anya, mikor megyünk megint Marcihoz?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a haját és azt suttogtam: – Majd egyszer…

Azóta is minden nap eszembe jut Jutka. Vajon ő is hiányol engem? Vajon tényleg ennyire törékeny minden kapcsolat? Vagy csak mi voltunk túl fáradtak ahhoz, hogy harcoljunk egymásért?

Néha azon gondolkodom: ha újra kezdhetném, máshogy csinálnám? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet – hogy néha elveszítjük azt is, akit legjobban szerettünk?

Ti mit gondoltok? Meg lehet menteni egy barátságot ennyi sérelem után? Vagy van olyan pont, ahonnan már nincs visszaút?