Amikor a gyerekek elfelejtik az anyjukat: Egy magyar nyugdíjas tanárnő vallomása

– Anya, most nem érek rá! – csattant fel Zsuzsi a telefonban, miközben a háttérben egy kisgyerek sírása hallatszott. – Majd visszahívlak, jó? – tette hozzá sietve, de a vonal már megszakadt.

Ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem remegett, ahogy letettem a kagylót. A régi, sárga csempék között visszhangzott a csend. A férjem, Laci, már három éve nincs velem. Azóta minden nap egyforma: reggel felkelek, főzök magamnak egy kávét, aztán órákig csak ülök, nézem az ablakon túl a szürke panelházakat. Néha elmegyek a boltba, de ott is csak idegen arcok vesznek körül.

Pedig valaha minden más volt. Tanárnőként dolgoztam a helyi általános iskolában, magyar nyelvet és irodalmat tanítottam. A gyerekeim, Zsuzsi és Réka, mindig büszkék voltak rám – legalábbis azt hittem. Mindent megtettem értük: különórákra járattam őket, sosem volt hiányuk semmiben, még akkor sem, amikor Laci elvesztette a munkáját a gyárbezárások idején. Én vállaltam plusz órákat, esténként dolgozatokat javítottam, hogy ne érezzék meg a hiányt.

Most viszont, amikor szükségem lenne rájuk, mintha már nem is léteznék számukra. Réka Budapesten él, egy multinál dolgozik, mindig elfoglalt. Zsuzsi vidéken maradt, de két kisgyerekkel és egy örökké dolgozó férjjel sosem ér rá. Karácsonykor is csak egy gyors videóhívás jutott nekem, ajándékot postán küldtek. A lakásban még mindig ott áll a tavalyi karácsonyi dísz, mert nem volt erőm elpakolni.

Egyik este, amikor már sötétedett, hirtelen csöngettek. Megörültem, hátha valamelyik lányom jött haza. De csak a szomszéd, Ilonka néni állt az ajtóban, egy tál frissen sült pogácsával.

– Marika, gondoltam, hozok egy kis melegséget – mondta mosolyogva. – Olyan csend van mostanában nálad.

Leültünk, beszélgettünk. Ilonka néni is özvegy, az ő fia Németországban él, évente egyszer látogat haza. Megértettük egymást a magányban.

– Tudod, Marika, régen minden más volt – sóhajtott fel. – Akkoriban a család összetartott. Most meg… mindenki csak rohan.

Éjszaka sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi családi ebédek, amikor még együtt nevettünk, veszekedtünk, szerettük egymást. Most csak az üres székek néznek vissza rám.

Egyik nap elhatároztam, hogy felhívom Rékát. Hosszan kicsöngött, végül felvette.

– Szia, anya! Most épp egy meetingre rohanok, tudod, milyen az élet itt. Majd hétvégén beszélünk, jó? – mondta sietve.

– Réka, csak annyit szerettem volna mondani, hogy hiányzol… – kezdtem volna, de már le is tette.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam el tőlük? Vagy épp ellenkezőleg: túl sokat adtam, és most már nem is tudnak mit kezdeni velem?

Egyik délután, amikor a parkban sétáltam, láttam egy fiatal anyát, ahogy a kislányával játszott. A kislány kacagott, az anyja ölelte. Olyan természetesnek tűnt az egész. Eszembe jutott, amikor Zsuzsi és Réka még kicsik voltak, és együtt mentünk a játszótérre. Akkor azt hittem, örökké tart majd a közelségünk.

Hazafelé menet találkoztam Pista bácsival, aki a házban lakik. Megállt mellettem.

– Marika néni, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnik mostanában.

– Köszönöm, Pista bácsi, csak… néha nehéz ez az egyedüllét.

– Tudja, nekem is van két fiam. Mindketten külföldön. De én már megszoktam. Az ember megtanul egyedül lenni, ha muszáj.

Otthon leültem a régi fényképalbumommal. Néztem a képeket: Zsuzsi ballagása, Réka első szavalóversenye, Laci mosolya a balatoni nyaraláson. Minden kép mögött egy-egy történet, egy-egy áldozat, amit értük hoztam.

Egy este váratlanul csörgött a telefonom. Zsuzsi volt az.

– Anya, ne haragudj, hogy mostanában keveset hívlak. Tudom, hogy magányos vagy. Csak… annyi minden történik velünk. Néha azt érzem, nem tudok megfelelni sem neked, sem a családomnak.

– Édesem, én csak azt szeretném, ha néha gondolnátok rám. Nem kell sok, csak egy kis figyelem.

– Megpróbálok többet jelentkezni, ígérem – mondta halkan.

Letettem a telefont, de valahogy nem lett könnyebb. Tudom, hogy szeretik a saját családjukat, tudom, hogy elfoglaltak. De vajon tényleg ennyire természetes, hogy az anyák idős korukra magukra maradnak?

Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon megérte mindent feláldozni értük? Ha újrakezdhetném, másképp csinálnám? Vagy egyszerűen ilyen lett a világ, és nekünk, anyáknak csak az emlékek maradnak?

„Ti mit gondoltok? Tényleg ez a sorsunk, vagy lehetne másképp is?”