„Amikor a fiam már megint pénzt kért – egy anya harca a fia adósságspiráljával”
– Anya, tudnál adni egy tízest? Csak most péntekig, aztán visszaadom, ígérem! – Gergő hangja a konyhaajtóban olyan volt, mint mindig: kicsit szégyenlős, de reménykedő. Már megint. Ez volt a harmadik hét egymás után. Először csak legyintettem magamban – huszonnyolc éves, friss diplomás, most kezdett dolgozni egy irodában Zuglóban, hát persze, hogy nehéz beosztani a pénzt. De amikor már harmadszor kérte ugyanazt, valami megmozdult bennem.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A férjem, Laci már rég aludt, de én csak bámultam a plafont. Vajon tényleg csak átmeneti pénzzavar ez? Vagy valami komolyabb? Másnap reggel, amikor Gergő elment dolgozni, észrevettem egy levelet az előszobai komódon. A bank logója virított rajta. Nem vagyok büszke rá, de felbontottam. A szívem hevesen vert, ahogy olvastam: „Felszólítás tartozás rendezésére.” Több mint 700 ezer forint.
A kezem remegett. Hát ezért kér pénzt? Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Vagy… talán bajba keveredett? Egész nap azon gondolkodtam, hogyan hozzam szóba ezt vele. Este, amikor hazaért, már nem bírtam tovább.
– Gergő, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan.
– Találtam egy levelet a banktól. Mi ez az egész?
Először tagadni próbált. Aztán láttam rajta, hogy összetörik belülről.
– Anya… elrontottam mindent. Felvettem egy hitelt még tavaly, hogy kifizethessem az albérletet meg a régi tartozásaimat. Aztán jött még egy hitelkártya… és most már nem bírom fizetni.
Leültem mellé a kanapéra. A könnyeimmel küszködtem.
– Miért nem szóltál előbb?
– Szégyelltem magam. Azt akartam, hogy büszke legyél rám…
Aznap este órákig beszélgettünk. Kiderült, hogy Gergő hónapok óta próbálja egyensúlyozni a számlákat: egyik hitelből fizette a másikat, közben az albérletet is alig tudta rendezni. A munkahelyén is bizonytalan volt a helyzete – a főnöke többször szólt már neki, hogy nem elég hatékony.
A férjemmel együtt próbáltunk segíteni neki: számoltunk, tervezgettünk, hogyan lehetne kilábalni ebből az egészből. De Gergő egyre zárkózottabb lett. Egyik este hallottam, ahogy telefonon beszél valakivel:
– Nem tudom visszafizetni most… De kérem, ne hívjon többet!
A szívem összeszorult. Vajon kik ezek az emberek? Vajon tényleg csak banki tartozásról van szó?
A következő hetekben minden megváltozott nálunk otthon. Gergő ideges volt, alig evett, éjszakánként fel-alá járkált a szobájában. Laci egyre türelmetlenebb lett:
– Felnőtt ember! Oldja meg maga! – mondta dühösen.
De én nem tudtam elengedni. Anyaként felelősnek éreztem magam.
Egyik este Gergő eltűnt. Nem jött haza munka után. A telefonja ki volt kapcsolva. Egész éjjel nem aludtam; hajnalban végre hazaért.
– Hol voltál? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Sétáltam… Gondolkodtam… Nem akarok tovább terhet jelenteni nektek.
Akkor döntöttem el: segítséget kell kérnünk. Másnap együtt elmentünk egy adósságrendező tanácsadóhoz a belvárosba. Ott szembesültünk igazán mindennel: Gergőnek több mint egymillió forintnyi tartozása volt különböző helyeken – bankoknak, gyorshitelezőknek, sőt még egy régi barátjának is tartozott.
A tanácsadó segített tervet készíteni: hogyan lehetne részletekben visszafizetni mindent, hogyan kellene újra beosztani a pénzt. De ami igazán fájt: Gergőnek le kellett mondania az önálló életről – vissza kellett költöznie hozzánk, minden fillért be kellett osztania.
A családunkban is feszültségek lettek emiatt. Laci nehezen viselte, hogy újra „gyerekként” kell kezelni a fiunkat. Sokszor veszekedtek:
– Mikor nősz már fel végre? – kiabálta egyszer Laci.
– Próbálok! – vágta vissza Gergő könnyes szemmel.
Én két tűz között őrlődtem: segítsek vagy engedjem el? Hol hibáztam anyaként? Túl sokat adtam neki? Vagy túl keveset?
Hónapok teltek el így. Gergő lassan kezdett talpra állni: új munkát keresett, elkezdett sportolni is – futni járt esténként a Városligetbe. Néha még mindig kért tőlünk pénzt, de már mindig pontosan elszámolt vele.
Egy este leült mellém a konyhában.
– Anya… Köszönöm, hogy nem hagytál cserben.
– Mindig itt leszek neked – mondtam halkan.
Most már tudom: bármilyen nehéz is szülőnek lenni egy felnőtt gyerek mellett, nem szabad elengedni egymás kezét. De vajon hol van a határ segítés és elkényeztetés között? Ti mit tennétek a helyemben?