Amikor a fiam elfelejtett: Egy budapesti anya vallomása a magányról és reményről

– Gábor, kérlek, csak hallgass meg! – kiáltottam utána, amikor becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A hangom visszhangzott az üres lakásban, mintha csak magamnak beszélnék. Aznap este, amikor bejelentette, hogy elköltözik Németországba a feleségével, valami végleg eltört bennem.

Azóta minden reggel ugyanaz a rutin: felkelek, főzök egy kávét, és bámulom a telefonomat, hátha ír egy üzenetet. Régen minden apróságot megosztott velem – hogy milyen volt az egyetemen, hogy sikerült a vizsgája, vagy csak azt, hogy milyen vicceset látott a metrón. Most hetekig nem hallok felőle. Ha írok neki, csak rövid válaszokat kapok: „Jól vagyunk, anya. Dolgozom sokat. Majd hívunk.”

A szomszédasszonyom, Ilona néni gyakran átjön egy kávéra. Ő ismeri Gábort gyerekkora óta.
– Ne aggódj annyit, Marika – mondja mindig. – A fiatalok ilyenek. Majd visszatalál hozzád.
De én nem tudok nem aggódni. Minden este végiggondolom: vajon mit rontottam el? Túl szigorú voltam? Vagy épp ellenkezőleg, túl engedékeny? Talán nem kellett volna annyira támogatnom abban, hogy menjen külföldre. De hát mindig azt mondta: „Anya, szeretnék többet elérni az életben.”

A férjem, Laci már évekkel ezelőtt meghalt. Gábor volt az egyetlen támaszom. Most viszont úgy érzem, mintha teljesen egyedül maradtam volna ebben a nagy budapesti panelban. Néha úgy érzem, mintha a falak is összenyomnának.

Egyik este váratlanul csörgött a telefonom. Gábor neve villogott a kijelzőn.
– Szia, anya! – hallottam a hangját, de olyan távolinak tűnt.
– Szia, kisfiam! Hogy vagytok? – próbáltam vidámnak tűnni.
– Jól vagyunk. Csak gyorsan hívtalak, mert holnap hosszú műszakom lesz. Petra is üdvözöl.
– Mikor jöttök haza? Már nagyon hiányoztok…
– Nem tudom még, anya. Sok a munka… majd meglátjuk.

A beszélgetés után percekig csak ültem a kanapén és bámultam magam elé. Vajon tényleg ennyire elfoglalt? Vagy egyszerűen csak már nem fontos neki az anyja?

Másnap Ilona néni ismét átjött.
– Marika, ne vedd magadra! Az én lányom is Londonban él, alig beszélünk. Ez most ilyen világ.
– De miért kell ennek így lennie? – fakadtam ki. – Miért kell annak lennie, hogy az ember felneveli a gyerekét, mindent odaad neki… aztán egyszer csak elfelejti?

Ilona néni csak megszorította a kezem.
– Tudod, mit mondott egyszer az én anyám? Az anyaság olyan, mint egy madárfészek: előbb-utóbb minden fióka kirepül belőle.

Próbáltam elfogadni ezt a gondolatot, de nem ment könnyen. Minden nap egyre nehezebb volt elviselni a csendet. A régi fényképeket nézegettem: Gábor első napja az iskolában, közös balatoni nyaralások, karácsonyi vacsorák. Akkoriban még azt hittem, örökké tart ez a boldogság.

Egy vasárnap délután váratlanul becsöngetett hozzám egy régi barátnőm, Zsuzsa.
– Marika, mi lenne, ha csatlakoznál hozzánk a klubba? Hetente egyszer összejövünk beszélgetni, társasjátékozni…
Először nemet akartam mondani – minek mennék én idegenek közé? De végül rábeszélt.

A klubban meglepően jól éreztem magam. Volt ott mindenféle ember: özvegyek, elváltak, nagymamák és nagypapák. Mindegyiküknek volt egy története arról, hogyan változott meg az életük azután, hogy a gyerekeik kirepültek vagy külföldre mentek.
– Az én fiam Bécsben él – mesélte Erzsi néni. – Néha hónapokig nem hallok felőle. De már megtanultam elfogadni.

Ahogy hallgattam őket, rájöttem: nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Sokan vagyunk így Magyarországon – anyák és apák, akiknek a gyerekei máshol keresik a boldogságot és megélhetést.

Egy este aztán kaptam egy hosszabb üzenetet Gábortól:
„Anya, ne haragudj, hogy keveset jelentkezem. Nagyon nehéz itt minden új dologhoz hozzászokni. Sokat dolgozom, de sokszor gondolok rád. Szeretlek!”

Sírtam örömömben és bánatomban is egyszerre. Megértettem: nem azért távolodott el tőlem, mert nem szeret már – hanem mert ő is küzd az új életével.

Azóta próbálok másképp tekinteni erre az egészre. Nem könnyű elfogadni a magányt és az ürességet – de talán mégis van remény arra, hogy egyszer újra közelebb kerülünk egymáshoz.

Vajon tényleg ennyire természetes dolog ez manapság Magyarországon? Ti mit gondoltok: hogyan lehet feldolgozni azt, amikor a saját gyermekünk eltávolodik tőlünk?